Regisztáció

Bolygónk boldogtalan elfogyasztása

szerkesztőség |

Takács-Sánta András - Pataki György

"Egy ember annál gazdagabb, minél több dolgot tud nélkülözni – vélte a tizenkilencedik századi amerikai író, Henry David Thoreau."

E gondolat ma a többség számára abszurdnak tűnik. Az euro-amerikai civilizáció egyik uralkodó mítosza ugyanis az, hogy boldogságunkat az anyagi javak minél nagyobb mértékű birtoklásával érhetjük el. E mítosz annak ellenére él és virul, hogy az emberiség összes nagyobb vallása és a társadalomtudományok egyaránt tagadják igazságát.

Az Egyesült Államokban készült felmérés szerint a nyolcvanas évek végén az amerikai polgárok pontosan ugyanakkora hányada (mintegy harmada) vallotta boldognak magát, mint harminc esztendővel korábban, noha az egy főre jutó fogyasztás időközben megduplázódott! Ez azt jelzi, hogy az alapszükségletek kielégítésén túl már vajmi kevés összefüggés mutatkozik a fogyasztás abszolút mértéke és a boldogság között. A nyugati országok lakóinak döntő többsége már rég átlépte e küszöböt, így boldogságuk már más tényezőkön múlik: többek között emberi kapcsolataik minőségén és fogyasztásuk relatív (a társadalom többi tagjához viszonyított) mértékén. Egy másik felmérés tanúsága szerint nagyon különböző jövedelemszintű országokban (mint például Nigéria és Japán) az emberek ugyanolyan mértékben vallották magukat boldognak, viszont megelégedettségük mértéke fordított arányosságot mutatott az országon belül tapasztalható jövedelemkülönbségek nagyságával. A felsőbb társadalmi osztályok viszont minden országban ugyanannyira voltak elégedettek. Anyagi helyzetünket tehát mindig a társadalom többi tagjáéhoz mérjük. A felsőbb osztályokba tartozók fogyasztási szintje lesz az etalon a társadalom tagjainak zöme számára, ezt szeretnék elérni, bár legtöbbször hiába. Ez az utánzás jórészt szükségtelen fogyasztást generál. Akárcsak a presztízsfogyasztás, azaz a státuszszimbólumok vásárlása, amelyekkel a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünket jelezzük embertársainknak. (Például a bankok felsővezetői valószínűleg emiatt éreznék rosszul magukat, ha luxusautó helyett biciklivel kellene dolgozni járniuk.)

A társadalmi fogyasztásnövelő mechanizmusokon túl gazdaságiak is működnek. A reklámok és más médiatermékek tagadhatatlanul rengeteg igényt kreálnak, másrészt az aktuális gazdasági rendszer kényszeríti ránk fogyasztásunk tetemes részét. Hiába nem óhajtjuk megvásárolni például az élelmiszerek gyakorta pazarló és haszontalan csomagolását, meg kell tennünk, ha nem akarunk éhen maradni.

Fogyasztásunk döntő részére tehát az aktuális társadalmi-gazdasági rendszer vezet rá bennünket, nem pedig velünk született igényeink. A mértéktelen szerzésvágy bizonyos társadalmi-gazdasági rendszerekben (így például a miénkben) intézményesül, de korántsem alapvető jellemvonása az emberi természetnek. Létezhetnek jól működő, hosszú távon fenntartható társadalmak rendkívül alacsony anyagi igények mellett is, mint ahogy azt például a vadászó-gyűjtögető társadalmak antropológiai vizsgálata meggyőzően bizonyítja.

A túlfogyasztás rengeteg kárt okoz egyénnek és társadalomnak egyaránt. Az, hogy az egyének önazonosságát egyre inkább a fogyasztás adja meg, hogy tárgyakkal igyekeznek kifejezni önmagukat, veszélyes csapdahelyzetet jelent. Az értékek és a divat gyors változ(tat)ása miatt az emberek egyre újabb és újabb tárgyak és szolgáltatások megvásárlására kényszerülnek identitásuk megőrzése érdekében; azaz mókuskerékben forognak. Az anyagi javak utáni hajsza pedig rengeteg időt vesz el életünkből értékesebb tevékenységek rovására.

Az ember természetátalakító tevékenységének mértéke a világnépesség nagyságától, az egy főre jutó termelés/fogyasztás mértékétől és az egységnyi gazdasági termelés környezeti hatásától függ. E három tényező csökkentésével mérsékelhetnénk a természetpusztítást és a környezetszennyezést. Közülük azonban szinte kizárólag a legutolsó csökkentését (azaz környezetkímélő technológiák alkalmazását) szokás érteni környezetvédelem címszó alatt, míg a termelés/fogyasztás mérsékléséről még beszélni sem igazán ildomos a „fejlett” országokban. Ennek egyik fő oka alighanem az, hogy ehhez – ellentétben a másik két tényezővel – saját életmódunkat kellene gyökeresen megváltoztatnunk. Vagyis a termelés növelése (azaz – kissé leegyszerűsítve – a gazdasági növekedés) és a velejáró fogyasztásbővülés szinte megkérdőjelezhetetlen érték, mi több, a legfőbb társadalmi célok egyike a modern nyugati társadalmakban. Holott a gazdaság valójában nem tesz mást, mint hogy az értékes természeti forrásokat értéktelen hulladékká alakítja egyes emberi igények kielégítése mellett. Vagyis a termelés/fogyasztás növelésével a természetpusztításból és a környezetszennyezésből adódó problémáinkat fokozzuk (éghajlatváltozás, édesvízhiány stb.).

A nyugati társadalmak túlfogyasztása a társadalmi igazságosság szempontjából is problémás. Mi, a „fejlett” nyugati társadalmak lakói mértéktelen fogyasztásunkkal az utánunk következő nemzedékek és a harmadik világban élők életlehetőségeit csökkentjük, alkalmasint nullára. Az általunk elfogyasztott javak jelentős része a „fejlődő” országokból érkezik. Az ottani termőföldek óriási hányada például nem az ott élők szükségleteit elégíti ki, hanem a mi luxusigényeinket (tea, kávé, kakaó, déligyümölcsök stb.). Ugyanakkor több számítás is igazolja, hogy a Föld összes – immár több mint hatmilliárd és még mindig növekvő számú – lakóját egyszerűen fizikai képtelenség volna az átlagos nyugati polgár fogyasztási színvonalára emelni. Ez meghaladná bolygónk teherbíró képességét. A javak igazságos elosztása kizárólag a „fejlett” országok lakóinak fogyasztáscsökkentése révén valósulhatna meg.

A fentiekből következik a fogyasztás mérséklésének, az alapvető emberi szükségleteken túli igények lefaragásának szükségessége. Rendkívül nehéz volna azonban egyetértésre jutni abban, hogy mi számít alapszükségletnek. Valószínűleg egyre kevesebben gondolják például ma Magyarországon azt, hogy az emberek zömének nincs feltétlenül szüksége korunk talán legjelentősebb – környezeti/egészségügyi szempontból roppant problémás –státusszimbólumára, a személygépkocsira, holott sok millió ember él (és élt már korábban is) teljes és boldog életet a világon autó nélkül. Vitathatatlan tény az is, hogy hazánkban is rengetegen vannak olyanok, akik nem vádolhatók túlfogyasztással, így helytelen volna fogyasztásuk csökkentésére szólítani fel őket. De nehéz volna meghatározni, hogy kik és hányan tartoznak ebbe a kategóriába. A fentiekből következik ugyanis, hogy nincs egyetértés az abszolút szegénység mércéjét illetően. Nyilvánvaló, hogy a magyarországi szegénység nem ugyanazt jelenti, mint a bangladesi. De vajon tényleg sajnálatra és támogatásra szoruló szegény-e az (és helyes-e annak tartania magát), aki nem engedheti meg magának, hogy külföldön nyaraljon, vagy mobiltelefonon csevegjen?

Egyéni szinten a túlfogyasztás önkéntes mérséklésére számos példát találunk a nyugati társadalmakban. Az Egyesült Államokban már tömegessé vált az „önkéntes egyszerűség” mozgalma. Ez még akkor is pozitívum, ha e mozgalom idővel némileg ellentmondásossá lett, s számos követője már egyáltalán nem szeretne kivonulni a fogyasztói társadalomból. Hangsúlyozandó, hogy a fogyasztás önkéntes csökkentése nem lemondást, öncsonkítást, aszkézist jelent. Épp ellenkezőleg! Önkiteljesítést, az anyagi értékektől a lelkiek felé történő elmozdulást s ezáltal nagyobb boldogságot, létünk teljesebb megélését.

Az egyéni megoldások azonban nem elégségesek. Elengedhetetlen az állami szerepvállalás is a fogyasztás csökkentése érdekében, főként a jövedelemkülönbségeket (és ezáltal az utánzó és a presztízsfogyasztást is) csökkentő újraelosztás és a gazdasági tevékenységet korlátozó szabályozások révén. Ez utóbbiaknak azonban nem diktatórikus módon kellene megvalósulniuk. Minden ilyesfajta döntést széleskörű, nyilvános társadalmi párbeszédnek kell megelőznie. A fogyasztás csökkentését óhajtó, ma még kisebbségben lévő embereknek ennek során kell meggyőzniük a többséget, hogy a fogyasztás mérséklése kívánatos társadalmi cél. Ha ez sikerül, és a túlfogyasztás többé nem kitüntetett érték, már nem fog közfelháborodást okozni egy-egy fogyasztáskorlátozó állami intézkedés, mint ahogy ma sem sokan tiltakoznak például a gyerekpornó-kazetták terjesztésének állami szankcionálása ellen. Végül pedig társadalmi összefogásra, nyomásgyakorlásra is szükség van a fogyasztás mérséklése érdekében, ami főleg a civil szervezetek feladata. Egy ilyen – immár kilencesztendős múltra visszatekintő – kezdeményezés a világ több tucat országában (az utóbbi években már hazai civil szervezetek által is) megtartott „Ne végy semmit!”, avagy „Fogyasztásszüneti nap”, amit kanadai kiötlői korántsem véletlenül november 24-ére, az ünnep szellemével teljesen ellentétes karácsonyi bevásárlási roham kezdetére időzítettek. E világnap egyik fő célja, hogy legalább az év egy napján eszünkbe jussanak túlfogyasztásunk káros hatásai, és elgondolkodjunk azon, hogy miként is léphetnénk ki az anyagi javak ön- és közveszélyes hajszolásának mókuskerekéből.

(Másodközlés a szerző hozzájárulásával. Eredetileg megjelent a Paradigmaváltás?! - Koultúránk néhány alapvető meggyőződésének újragondolása című kötetben.)

Hozzászólások

twentydigitcombination |

Kiváló írás, köszönöm!:)

warnew |

Érdekes egyébként, hogy dacára annak, hogy a túlfogyasztás következménye esetleg nem vonzó, a társadalom nagyrésze nyugodtan viseli a következményeket, a túlfogyasztani akaráson ez nem változtat. Ha tesz is ellene, nem az okot szünteti meg, hanem valamilyen varázspirulát, látszatmegoldást keres.

Példa erre a hitel kiváltó hitellel kicsit jobb tévét, kocsit vásárlók hada, de az az elhizás-vérnyomáscsökkentő-fogyókúra-lájtkóla vonal is. Ez utóbbi különösen érdekes, mert míg az előbbit esetleg védhetjük társadalmi rangszerzéssel, jelen divatok mellett az elhízással szerzett előnyök listája rövidnek mondható.

felician |

Ennek egyik magyarázata szerintem a rövid távú és hosszú távú előnyök konfliktusa. Míg előbbiek keresésére evolúciós alapokról, biológiailag fel vagyunk készítve, utóbbiak kereséséhez már tudatosság kell. Hogy benyomom a kólát chipsszel, az rövidtávon élvezet, és csak hosszú távon elhízás.

A rangszerző hülyeség is ott van, szintén biológiai alapokról, és szintén komoly tudatosság kell ahhoz, hogy megtanuld - ha nem is leszarni, de - mondjuk szellemi szintekre szublimálni. (pl. nem attól vagyok janibb a szomszédnál, hogy nagyobb a tévém, hanem hogy több könyvet olvastam, vagy szebben fuvolázom).

Mindehhez hozzá jön, hogy amíg egy olyan gazdasági rendszerben vagyunk, amely éppen ezt propagálja, és megszívat, ha ki akarsz farolni a mókuskerékből, és amíg az ebben tönkremenő emberek tönkreteszik egymás életét hetedíziglen, addig az emberek kritikus többségének nem is lesz belső erőtartaléka, hogy ne kólával és pazmatévével vigasztalja magát, hanem felálljon, és tudatosan elkezdje navigálni az életét.

Mert az, hogy tudatosan belátjuk, hogy túlfogyasztani rossz, még önmagában kevés. Az ember nem angyali lény, ott kepeszt benne az állat, amelyet okosan kellene tudni terelni.

twentydigitcombination |

felician magyarázata mellett - amivel amúgy egyetértek - a másik ok lehet a tájékozatlanság: lehet, hogy az utca emberét megkérdezve sokan tudnának valamicskét arról habatyolni, hogy ökológiai lábnyom, vagy "globális felmelegedés", stb.stb., de rendszerszintű összefüggéseket már jóval kevesebben akarnak/tudnak felismerni. És a tömegtájékoztatás sem segít sokat ebben, legalábbis nem eleget, és most itt nem csak a bulvárra gondolok - erről majd tervezek 1-2 postot a közeli jövőben.

warnew |

Persze, ráadásul a téma is igen nagy és sokrétű - és érdekcsoportok befolyásától sem mentes - az "igazság".

Hozzászólok

A szöveg formázásához markdownt használhatsz.
  • {{kw}}