Regisztáció

Kreatív gyász, avagy a krízis, mint lehetőség

twentydigitcombination |

„Fél valaki a változástól? Pedig létrejöhet-e valami változás nélkül, van-e a közös természet számára valami, ami kedvesebb és megszokottabb nála? Tudsz-e fürdeni, ha a tüzelőfa el nem változik, tudsz-e táplálkozni, ha az ételek el nem változnak, általában történhetik-e valami hasznos változás nélkül? Nem látod-e, hogy a magad elváltozása hasonló dolog, és ugyancsak szükségszerű velejárója a közös természet rendjének?”

Marcus Aurelius: Elmélkedések

"Nem tudjátok megjósolni a jövőt, de képesek vagytok feltalálni azt."

Gábor Dénes

A gyász (vagy haldoklás) öt fázisának pszichológiai „modellje” Elisabeth Kübler-Ross nevéhez fűződik, és sok helyen találkozhatunk vele egyéb veszteségek és fájdalmas változások, úgymint szakítás, válás, munkahely elvesztésének feldolgozásával foglalkozó írásokban. Hasonlóképpen népszerű lett bizonyos körökben az „öt fázis” alkalmazása a különféle ökológiai problémák, veszélyek felismerési, tudatosulási folyamatának leírásakor. (Aki úgy érzi, már túl sokszor hallott erről, nyugodtan ugorjon a következő bekezdésre. Részletesebb leírás a gyász öt fázisáról és más hasonló elméletekről a sokszor kiváló Anonymus-Gesta Hungarorum nevű blogon, itt.)

A folyamat röviden a következőkből áll. Az első fázis a tagadás. Ilyenkor a birtokunkba kerülő kellemetlen információt szinte reflexszerűen hárítjuk, el sem hisszük, nem akarjuk elhinni, hogy tényleg igaz. Sok esetben szinte sokkos állapotba kerülünk. A második fázis a haragé. Felismerjük, hogy a tények valósak és bűnbakot keresünk, másokat hibáztatunk. A harmadik fázis az alkudozás, amikoris megpróbáljuk a kellemetlen információ tényét ellenlépésekkel kompenzálni, meg nem történtté tenni. A negyedik lépés a depresszió, úgy érezzük, tehetetlenek vagyunk és a fájdalom, a veszteség érzése válik uralkodóvá. Az ötödik fázisban az ember tudomásul veszi a tényeket és megnyugvással néz a jövő irányába, mondván: készen állok a változásokra, bármi történjen is. Ahogy azt sokan megjegyzik, a folyamat nem feltétlenül lépcsőzetes és egyirányú, történhet például visszalépés is, mondjuk a tagadás irányába.

Mindez jó gondolati keretet ad szerintem a „környezeti” (szándékos az idézőjel, nem szeretem ezt a kifejezést, mert számomra ez azt sugallja, hogy az uralkodó civilizáción kívülálló dolog az a tényező, amivel gond van) problémák felismerésére, legyen az a természeti és nem megújuló erőforrások fenntarthatatlan ütemű használata, a klímaváltozás, a fajpusztulás és sajnos még bőven sorolhatnánk tovább. Több, különböző nézőpontot képviselő gondolkodó használta ezt a gondolati keretet, így például John Michael Greer, Chris Nelder, vagy a kifejezetten e témakörre szakosodott pszichológus, Kathy Mcmahon. Számos népszerű szerző pedig épp attól népszerű, a hogy a tagadás állapotában tartja olvasóközönségét: minden nagyon szép, minden nagyon jó és az is lesz – ez ugye pont az, amit sokan hallani akarnak. Gondolok itt példának okáért Matt Ridley-re (A józan optimista című könyvéről egy jó kritika itt), vagy Bjorn Lomborgra. Ezzel nem azt állítom, hogy utóbbiaknak ne lehetnének jó gondolataik, azt viszont igen, hogy a tagadás megerősítése több mint vétek.

Tanult tehetetlenség és reménytelenség?

Az ördög azonban a részletekben rejlik. Véleményem szerint sokan olyan narratívát húznak rá a „gyász öt fázisára”, amelyik a remény legkisebb szikráját sem engedi meg és emiatt több szempontból is kontraproduktív lehet. Nevezetesen, azokra gondolok, akik úgy értelmezik az öt fázis folyamatát, mint annak szükségszerű elfogadását, hogy a világ, az emberi civilizáció és benne mindannyian (akár már rövid távon) pusztulásra, megsemmisülésre van ítélve. Nem akarom egyik-másik, ilyen alapon gondolkodó internetes fórumot reklámozni, akit érdekel, megtalálja úgyis. Ezek azok a helyek, ahol, ha egyes kommentelők felvetik, hogy talán-talán mégsem feltétlenül ennyire egyértelműen sötét a helyzet, mert azért létezhet legalább valami részleges megoldás X vagy Y problémára, azonnal megkapják, hogy: na, még egy „alkudozó”. Öko-technológiák, permakultúra, megújuló energiaforrások, a fogyasztói szemlélet megváltoztatása, fenntarthatósági mozgalmak, közösségi összefogás? Mind „hopium”! – mondják lesajnálóan azok, akik magukban már rég eldöntötték, hogy a jövő csakis sötét lehet. Egyesek odáig mennek, hogy a különböző fenntarthatósági mozgalmakban, mint az Átalakulás/Transition résztvevőket az öt fázis legelső lépcsőjénél helyezzék el, mondván, ha valaki azt gondolja, még lehet tenni valamit a dolgok kicsit jobbá tételére, vagy legalább a károk mérséklésére, az „tagadó”.

E katasztrofisták két irányból közelítik a kérdést: technikai oldalról rámutatnak, hogy a fosszilis energiahordozók használatának mai szintjét nem lehet megújuló energiaforrásokkal pótolni és ha lehetne, se lenne rá elég idő, mindeközben, ha ezt vagy azt sikerül is megoldani, akkor ott a talajerózió, az óceánok élővilágának pusztulása, a klímaváltozás és a többi, ami majd úgyis végez velünk, hiszen a problémák hatásai összeadódnak. A gondolatmenet másik iránya az emberi viselkedés felől közelít: rövid távú döntésekkel haszonmaximalizálunk, önzőek vagyunk és képtelenek a változtatásra, úgyhogy hiába tudunk egyes ökológiai problémákra megoldást, azt úgysem fogjuk tudni megvalósítani, viszont az erőforrásokért folyó harccal még rá is teszünk egy lapáttal.

Távolról sem állítom, hogy az előző bekezdésben felsorolt problémahalmaz ne lenne nyugtalanító, nagyon is az, különösen, hogy a politikai és üzleti vezetők egy jelentős része még csak nem is hajlandó tudomást venni a problémákról és továbbra is a gazdasági növekedést hajszolják! Viszont egyfajta szomorú fatalizmust vélek felfedezni azoknál, akik már-már perverz módon, megszállottan csakis arra fókuszálnak, hogy mely megoldási lehetőségek miért nem fognak úgysem működni.

A lélek sötét éjszakája

A lélek sötét éjszakája eredetileg Keresztes Szent János kifejezése arra az állapotra, melyben „az Istennel való misztikus egység megélése után hirtelen Isten jelenlétének teljes hiányát tapasztalja meg a lélek és fájdalmas hiány, sötétség marad vissza.” A spirituális tanító, Eckhart Tolle szavaival: „Az érzékelt élet értelmének az összeomlása… az értelmetlenségnek egy mély érzete, ami betör az életedbe. A belső állapot, néhány esetben, nagyon közel van ahhoz, amit hagyományosan depressziónak hívnak. Nincs semminek se már értelme, nincs már semmiféle cél. Néha, valami külső esemény kattintja be, meglehet, hogy külső szinten valami katasztrófa. (…) Felépítetted az életed, és jelentést adtál neki – és az a jelentés, amit adtál az életednek, a tevékenységeid, az elért eredményeid, ahova jutottál, amit fontosnak tekintettél, és az az értelem, amit te adtál az életednek, valamilyen okból összeomlik.” Ez körülbelül a gyász 4. fázisa, az a „sötét éjszaka”, amelyről Rob Hopkins, az Átalakuló Városok Mozgalom vezetője is ír Transition Handbook című könyvében. Hozzáteszi: ha nem félsz ezektől az ökológiai problémáktól, nem is érted őket igazán.

A félelem, a lelki sokk akár hasznos is lehet, ha alkotó cselekvés katalizátorává válik egyéni, közösségi vagy magasabb szinten, ám ismerünk olyan eseteket, amikor sajnos ez tragikus irányba fordult. 2005-ben egy középiskolás korú ausztrál fiú, Tasman Mckee öngyilkosságot követett el. Csak a halála után, miután belenéztek a számítógépébe, derült ki, hogy egy éve megismerte az olajhozamcsúcs témakörét, csatlakozott különféle erről szóló levelezőlistákra és elolvasta a prominens katasztrofista Michael C. Ruppert oknyomozó újságíró írásait. Ezek alapján úgy érezte, csak szenvedés várhat rá, ami végül a végső kétségbeesésbe sodorta. Akkoriban ez a téma még egyáltalán nem volt közismert, így nem volt a környezetében olyasvalaki, akivel beszélgetni tudott volna róla – állítólag megpróbált valamelyik tanárával beszélgetést kezdeményezni, de az nem volt járatos a témában. Mi lehetett volna Tasman, ha él? Öko-harcos? Megújulóenergia-szakértő? Permakultúra-kertész? A megmaradt mezőket felkutató olajmérnök? Sosem tudjuk meg. Azóta Michael C. Ruppert is önkezével vetett véget életének, meggyőződve arról, hogy 10-15 éven belül kihal az emberiség (a beszámolók szerint egyéb problémái is voltak). A Tasman tragédiája idejében legnépszerűbb, néhány éven belüli totális összeomlást hirdető katasztrofista oldal, a Life after the oilcrash megszűnt, létrehozója és vezéralakja, Matt Savinar pedig más vizekre evezett: asztrológus lett

Az összetört kristálygömb: elfogadni a bizonytalant

Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy az említett Ruppert, Savinar és hasonlóan sötét jövőképpel rendelkező társaik jóslatai nem válhatnak egyszer valóra: ezt egyszerűen nem tudhatjuk, viszont dolgozhatunk az ellen, hogy a dolgok ne úgy alakuljanak. Azt sem állítom, hogy egyébként ne lett volna hasznos a munkásságuk abban a tekintetben, hogy felnyissák számos ember szemét, felhívva a figyelmet a lehetséges legrosszabb forgatókönyvekre, ezáltal az olajhozam-csúcs jelentette veszélyekre. (Mára a témakör mainstreammé vált, noha a tagadás hidrái újra meg újra felütik a fejüket. Ugyanez a helyzet a klímaváltozással, amely még inkább utat tört magának a főáramú gondolkodásban, véleményem szerint aránytalanul nagyot is más komoly ökológiai problémákhoz képest.) Igaz ugyanakkor az is, hogy ha valaki egy lehetséges horrorisztikus katasztrófa-forgatókönyv nagyon közeli és pontos időzítéssel ellátott bekövetkeztét hirdeti, annak meg nem valósulásakor fennáll a veszély, hogy a közvélemény szemében az egész problémakör maga is hitelét veszítheti.

Azt gondolom, hogy a megfelelő mértékű egészséges szkepticizmussal kell kezelnünk minden nagyon borúlátó és szuper-optimista előrejelzést egyaránt. Ezzel nem azt mondom, hogy az egyes előrejelzéseket tevő személyek integritását, hitelességét kell egyből kétségbe vonni. Egyszerűen azt, hogy a jövő alakulása olyannyira komplex folyamatok eredménye, hogy az gyakorlatilag megjósolhatatlan. A közönség persze olykor el is várja a konkrét előrejelzéseket és ennek megfelelően a hírek folyamatosan bombáznak bennünket hasonlókkal. Az előrejelzés nagyban függ ugyanakkor az előrejelzést adó személy látásmódjától, van, hogy az egy-egy konkrét tudományterületre, vagy problémakörre fókuszáló szakértőknek, ahogy Mórickának a régi rossz viccben, mindenről „az” jut eszébe. Lássunk egy politológust: rosszul áll a kormány szénája? Előrehozott választás lesz! Nagyon erős egy kormány? Előrehozott választás lesz, hogy hosszabb időre bebiztosítsa a hatalmát! Ha egy biztonságpolitikai szakértőt kérdezünk, az pedig az amerikai repülőgép-hordozók aktuális tartózkodási helyéből egyből örömmel megmondja a következő katonai beavatkozás lehetséges helyszínét. Mindezzel önmagában semmi probléma nincs, ez pszichológia: minden jövőbe mutató előrejelzésben szükségszerűen ott a kognitív torzítás. Mindenkinek van vakfoltja. Mindemellett a legjobb adatokra épülő előrejelzési modell is ideiglenes – egy „fekete hattyú”, azaz nagyon kis valószínűségű, viszont nagyon nagy hatású esemény (lehet pozitív és negatív egyaránt) boríthatja az egészet.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne kulcsfontosságú fizikai és más kézzelfogható tényeken alapuló lehetséges szcenáriókat, trendeket felvázolni, ahogyan azt a Római Klub híres és gyakran félreértelmezett, démonizált jelentése, a Növekedés határai tette. Látni kell azonban, hogy míg a jelentést azóta úgy a katasztrofisták, mint a „kornukopiánusoksaját nézeteik igazolásaként lobogtatják, maga a jelentés soha nem akarta „megjósolni” a jövőt. Sőt, ha a ma élő szerzőket nézzük, jól látható, hogy maguk is eltérő várakozásokkal néznek a jövőbe: Dennis Meadows borúlátóbb, Jorgen Randers hozzá képest jóval optimistább. A lényegi üzenet, hogy a végtelenségig nem lehet növekvő erőforrás-felhasználáson alapuló növekedést folytatni, ha az erőforrások mennyisége adott, továbbra is változatlan.

A piros kapszula és az optimizmus újrafogalmazása

Elnézést, ha közhelyszerűnek érzik a képet, amit már sokan használtak előttem, a Mátrix című filmben Neonak egy piros és egy kék bogyó közül kellett választania. Előbbi segítségével visszatér a Mátrixba, éli továbbra is a hétköznapi életét egy mesterséges világban, ahogy egész addigi életében tette. Ha viszont a pirosat választja, megismeri a valóságot. A valóság esetünkben a sokszintű ökológiai válság, amely régóta jelen van körünkben, 2008 óta pénzügyi válság formájában is, csak nem akartuk észrevenni. Mindezek ismerete és belátása nem egy esetben komoly lelki terhet ró az emberre, szemben a kék bogyón élő „boldog” tömegekkel. Semmi esetre sem akarok ezzel valamiféle arrogáns kivételesség-tudatot sugallni, egyszerűen arra akarok rámutatni, hogy sok ember egyáltalán nem gondol bele mélyebb összefüggésekbe akkor sem, amikor csúcsra járatja nyáron a légkondit, vagy kifizeti a 400 forintos benzint a kutaknál.

Különösen amerikai szerzőknél figyelhető meg a teljes letargiába és kétségbeesésbe esés és katasztrofizmus. Noha szívből utálom a nemzetkarakterológiai fejtegetéseket, azt gondolom, mindez nem véletlen, és nem csak azért, mert az amerikai társadalom áll a mai fogyasztói társadalom csúcsán fogyasztást és energiafelhasználást tekintve, hanem mert az ottani – és a nyugati tömegkultúrát alapvetően befolyásoló – kulturális mítoszok azok, amelyek minden elé helyezik az „egyénként mindent elérhetsz, csak erősen kell küzdened, pozitívan kell gondolkodnod”- szemléletet. Hát nem erről szól a Disney-meséktől a vígjátékokig minden? Ehelyett pedig mit kapnak? Az ötvenes-hatvanas évekbeli hurráoptimista „Amerikai álom” képének elhalványulását, jelzáloghitel-válságot, felhalmozódó diákhitel-terheket, munkanélküliséget, bizonytalanságot. Nem csoda, hogy egyre több szó esik az erőltetett „keep smiling”-szemlélet tévútjairól, ugyanakkor a közönség pedig egyre inkább ki van éhezve a „pozitív gondolkodást” megerősítő üzenetekre, még ha azok irreálisak is, mindemellett egyre népszerűbbek az apokaliptikus víziók. Visszakanyarodva a gyász öt fázisára, vannak, akik úgy vélik, meg kell tanulni „elgyászolni” az amerikai álom ígéreteit, azt a jóléti színvonalat, oktatási és előmeneteli rendszert, a biztos állást és a kényelmes nyugdíjat, a korlátlan egyéni mobilitást, a kertvárosi élet kényelmét, ami az elmúlt 40-50 évben élt generáció osztályrésze volt. (Megérne egy külön gondolatmenetet, hogyan alkalmazható mindez magyar viszonyokra, ám egyelőre ezt az olvasóra bízom.)

Amibe tehát szerintem bele kell nyugodnunk, az nem a világ vége, hanem az, hogy egy korszakváltás küszöbén állunk, amiről – bárki bármit is gondol és állít – nem tudjuk, hogyan és milyen gyorsan fog végbemenni és mi lesz a kimenetele. Ez egy bizonytalansági tényező, és maga a bizonytalanság tudata úgy egyéni, mint kollektív szinten világvégevárásban testesülhet meg, ahogyan az a történelem folyamán számos alkalommal előfordult már. Látni kell azonban, hogy noha könnyű egy bizonyos eseménysorra koherens narratívát húzni és az emberi elme mindig történeteket akar elmesélni, a kerek történet végeredményben mindig az utókor terméke. Aki a ma Százéves háborúnak nevezett időszakban élt, biztos vagyok benne, hogy nem tudott róla. A változás itt van velünk, folyamatosan, de nem zombi-apokalipszis képében, hanem többnyire lassú fokozatos és igen, sokszor fájdalmas átalakulások formájában.

Viszont nem dolgozhatunk-e azért, hogy a mai civilizációs vívmányok és értékek - úgymint a modern orvoslás, vagy az internet jelentette példátlan információbőség - zöme fennmaradjon, miközben átalakítjuk a gazdaságot egy szerényebb, a biofizikai határokon túlnyúlni nem kívánó működési módra? Egy olyan világba, ahol a túlfogyasztás vadhajtásait lenyesegettük, míg a megmaradó erőforrásokkal minél több ember számára egy a mai nyugatinál egyszerűbb, de elfogadható életszínvonalat biztosítunk? Ahol a „pörgés” és a felhalmozás nem önmagáért való érték? Ahol békés eszközökkel sikerül megállítani a túlnépesedést? Nem kell-e mindent megtennünk az ez irányba ható társadalmi ÉS technikai innovációk elterjesztéséért? Azt gondolom, hogy de, igen, és az én optimizmusomat arra alapozom, hogy mindez nemcsak szükséges, de lehetséges is. Az ördög ügyvédje feltehetné a következő kérdést: no igen, tegyük fel, megold az emberiség egy problémát, nem áll ott viszont számtalan, egymásra ráerősítő másik? Erre a válaszom az, hogy de, igen, ugyanakkor látni kell azt is, hogy mindez fordítva is igaz, egy kedvező lépés hatása több oldalról is megjelenhet pozitív visszacsatolásként. A fosszilis üzemanyagok használatának csökken(t)ése egyúttal csökkenti a klímaváltozást is. A vegetáriánus étrend szélesebb körű elterjesztése nemcsak kedvezőbb hatással van a klímára és azon termőföldekre, ahol most állati takarmányt termelünk, de csökkentve az egészségtelen életmódból eredő betegségek előfordulását, enyhítheti az egyik legköltségesebb és legkifinomultabb társadalmi rendszerre, az egészségügyre nehezedő nyomást. Néhány éve még sokan úgy gondolták, Budapesten biciklizni az öngyilkosjelöltek és az elszánt futárok vállalkozása. Ma pedig, hát vessünk egy pillantást a belvárosra, mi ez, ha nem rövid idő alatt végbemenő kulturális változás?

Egyes katasztrofisták minderre mondhatnák, hogy aha, akkor én is az „alkudozás” fázisában vagyok a gyász ötfokozatú skálájának általuk használt értelmezésében. Mint az ördög ügyvédje, felteszem magamnak a kérdést, nem így van-e? Nos, egyrészt, senki nem bizonyította be, hogy az általam leírt célok megvalósítása lehetetlen. Másrészt, helyezzük tágabb kontextusba a kérdést: nem lehetséges, hogy az egész emberi civilizációs projekt maga is egy nagy alkudozás a természettel, a folyamatosan változó külső és belső körülményekkel?

(A felhasznált képek forrása: Jankovics Marcell: Az ember tragédiája, londoni szín, innen: http://filmvilag.blog.hu/2011/11/25/beszelgetes355 ; Harsh Malik Ray of Hope c. festménye, innen: http://fineartamerica.com/featured/2-a-ray-of-hope-harsh-malik.html ; valamint: https://djrenewing.wordpress.com/tag/posttraumatic-stress-disorder/ )

Hozzászólások

Verita |

Nagyon tetszik az írás. Még nem hallottam a különböző jövő-elképzeléseket a gyász fázisaira leképezni. Ez így egy folyamatot sejtet, olyan, mintha nem különálló forgatókönyv-egondolásokról lenne szó. Érdekes nagyon.

felician |

Ej, kiváló írás!
Szoktam mondogatni a diákjaimnak, hogy bizonyosfajta katasztrófa elkerülhetetlen, sőt, már most éljük a katasztrófát: Hogy félni kell nyáron kimenni a napra, az tán nem az?! Ugyanakkor hogy mekkora lesz az az eltaknyolás a domb alján, az azért óriási mértékben függ attól, hogy most miként dolgozunk a problémán - ki-ki a maga lehetőségei szerint. Valóban nem szükségszerű, hogy zombi-apokalipszis vessen véget a fenntarthatatlanság problémájának.

twentydigitcombination |

Rob Hopkins könyvének (ingyenes változat) linkje helyesen: http://www.cs.toronto.edu/~sme/CSC2600/transition-handbook.pdf

twentydigitcombination |

Kedves Verita, örülök, ha tetszik. Nem teljesen értem, mire gondolsz nem különálló forgatókönyv-elgondolások alatt, ezt kifejtenéd? A cikkel arra akartam rámutatni, hogy a gyász öt fázisa jól leképezi a fenntarthatatlansági problémakör felismerését, ugyanakkor nem szabadna az egész emberiség jövőjét is egyúttal "elgyászolni", ahogy egyesek teszik, hiszen: 1.) tehetünk a dolgok jobbá tételéért, 2.) a jövő megjósolhatatlan.

twentydigitcombination |

Felician: köszi, és persze, egyetértek, amit írtál, sok mindent tehetünk, hogy ne "hard landing" legyen, hanem "Prosperous way down". A félelem viszont önmagában nem jó tanácsadó, és ha rombolóvá válik, olyan tragikus "válaszokat" szülhet, mint a leírtak. Vagy például a néhány évvel ezelőtti connecticuti iskolai vérengzést elkövető fiúról kiderült, hogy édesanyja prepper volt, ő maga tanította a fiát lőni. Látjuk, mire ment vele... Azt mondják sokan, hogy ha az emberek az ökológiai válságról hallanak, akik mindezt meg akarják hallani, azok azonnal megoldásokat akarnak hallani: mit tehetünk mi? És hogy "nem is szabad" a közönséget megoldási lehetőségek nélkül hagyni - ezzel olyan szempontból egyetértek, hogy a problémák ismerete önmagában lehet sokkoló, lehangoló, telítődik vele az ember, és se lenyelni, se kiköpni nem tudja - kell az (értelmes és reális) aktivitásra ösztönzés is. És pont ezért is gondolom azt, hogy nem szabad elszívni a reményt - aki ezt teszi ugyanúgy nem lát a jövőbe, ahogy senki más, viszont a reménytelenség tudata önbeteljesítő is lehet. Te ezek szerint tanár vagy. Mennyire látod a diákokban a problémák tudatosulását, a félelmet és / vagy a tettvágyat? Érdekelne, ha van erről tapasztalatod.

felician |

Érdekes egyébként, hogy végül is mit kell gyászolni? Ha olyan a környezeti krízissel való szembenézés, mint egy gyászmunka, akkor nyilván valami veszteség van a dolog elfogadása mélyén, de mi az? Ennyi, hogy a jövőt kellene elgyászolnunk előre egy fenyegető apokalipszis kikerülhetetlensége miatt? Vagy az egész civilizációt, amit ismerünk, mert feltartóztathatatlanul közelít a legújabb kőkor? Szerintem itt a veszteség sokkal rafináltabb. Minimum kétezer éve vár a kultúránk valami nagyszerűt. Kezdte Krisztus második eljövetelének várásával, folytatta a kereszténység teljes diadalra jutásának várásával (keresztes háborúk, majd Amerika felfedezésével valami hasonló protestáns köntösben), aztán az ész világosságát, a tudomány és technika megteremtette aranykort, a csillagok meghódítását, az emberben lakó jó világbéketeremtő uralmát, vagy a kommunizmus paradicsomát. De legalábbis mindig abban a hitben lehetett élni, hogy azzal, hogy dolgozunk, a gyerekeinkre, unokáinkra valami szebb, valami több köszönt majd rá.

És most eljött egy olyan "pillanat", amikor úgy tűnik, hogy a remény nagy utolsó ígéretei hamisnak bizonyultak és ellenünk fordultak. A tudomány nem vette át a legfelsőbb lény trónusát, nem is alkalmas rá, a világbéke egyáltalán nem tűnik megnyugtatóan stabilnak, ha jól megnézzük, a csillagok nincsenek olyan közel, mint nagyapáink ígérték, gyarapodásunk a civilizációnk koporsóját (de legalábbis egy korbácsot) készíti elő, és egyáltalán, az látszik, hogy az emberek fejében kellene egy ősi szemléletet radikálisan megváltoztatni ahhoz, hogy a helyzet kecsegtetőbbé válhasson, de ezeket épp gépeken át bűvöli egy elszabadult gazdasági rendszer önző manója; a szabadpiac "láthatatlan keze" sokkal inkább ezé a ravasz manóé, semmint a mindent megoldó gondviselőé. Sorolhatnám. Szerintem egy nagyon mélyen húzódó történelmi biztonságérzetet veszítünk el éppen, és ezt kell komoly gyászmunkával feldolgozni. És ezt akkor is elveszítjük, ha nem vizionálunk kőkort utána. Először látjuk úgy, hogy az "ellenség" mi magunk vagyunk, nem pedig odakint van az valahol a pogányoknál/maradiaknál/náciknál/bolsiknál/terroristáknál stb. Valóban hideg szélbe lép ki, aki elkezd elszámolni ezekkel a dolgokkal, és nem lehet biztos benne, hogy nem jár úgy a végén, mint Tasman Mckee. Talán ezért is érzem (és mondom) mindig, hogy pozitív víziókat kell felmutatni egy fenntartható jövőről ahhoz, hogy elfogadhatónak és érdemesnek tűnjön sokak számára kimozdulni a tagadásból, és észrevegyék, hogy a démonok csak előre vetülő árnyak, és egyáltalán nem szükségszerű, hogy valóban testet öltsenek. Csak ahhoz tápászkodni kell kicsit.

felician |

Hja, kösz a kérdést. Magam is sokat töröm a fejem azon, hogy mi lehet az ő fejükben. Azt próbálom csinálni a környezeti nevelésben, hogy egyrészt próbálom megértetni, mi a probléma alaptermészete és mik lehetnek megoldások, illetve próbálom őket elbizonytalanítani azokkal a civilizációs alapmeggyőződésekkel kapcsolatban, amelyek a mindennapi üzemanyagát adják az önsorsrontó gyakorlatainknak. Pl. hogy a pénz boldogít, hogy a technikai civilizáción kívül csak méltatlan lét van, hogy a reklám csak tájékoztat stb., és próbálom nekik bemutatni a világ fonák oldalát, hogy éberséget készítsek elő bennük. Úgy tűnik, veszik is a lapot, csak az a baj, hogy a korosztály, akit tanítok, épp a nagykamasz kora előtt áll, amikor annyi minden egyéb gyűrűzik be az életükbe, hogy sose tudhatom, mennyire épül be nekik, amit közvetíteni próbáltam, vagy mennyire írja azt felül majd ezer más hatás. Remélem, hogy egyszer majd a kellő pillanatokban felidéződik bennük, és jó döntésekhez vezet, amit nálam hallottak, átéltek. De ezt nem igazán tudom ellenőrizni.

felician |

Ja és hogy félelem vs. tettvágy... Hát, félelmet nem akarok kelteni bennük, mert az tényleg rossz, inkább nyugatatom őket, ha félelmet látok náluk: épp ezzel a "hard landing" vs. "prosperous way down" dologgal, és hogy rajtuk/rajtunk múlik. A tettvággyal talán az a baj, hogy a probléma olyan torkon ragadhatatlan, és a radikális változtatás annyira az aktuális döntési horizontjukon kívül esik még, hogy alig jelentkezhet úgy igazán. Bár kaptam már szülőtől olyan visszajelzést, hogy mennyire környezetérzékeny a gyereke, akit évekkel azelőtt tanítottam környezettanra... Úgyhogy azért vannak biztató jelek is. Egyébként van egy magyaros "szürke realizmus" bennük, talán ebben kell "vitáznom" velük legtöbbet, mikor azt mondják vagy írják, hogy Á, az emberek úgysem fognak megváltozni, az embereknek a pénz az isten, amíg így van, úgysem lesz változás, a pénzhatalom úgysem engedi, stb. stb.. Ilyenkor mondogatom, hogy "változás az mindenképpen lesz, az nem fog engedélyt kérni a Monsantótól és a Shelltől, hogy legyen, de egyáltalán nem mindegy, hogy hány ember fejében van helyes rend, amikor a jön a hullám. És ezen dolgozunk, hogy minél többek fejében legyen helyes rend." Legközelebb majd az okos szívet is hozzáteszem, de az csak most jutott eszembe. :)

Verita |

Bocsánat, ha nem volt érthető. Csak egy aprócska dolog volt, ami eszembe jutott. Az eddigi szerény ismereteim szerint az ökológiai válsággal való szembenézés tekintetében 4 vagy 5 csoportra lehet osztani az embereket a problémát tagadóktól egészen a fatalista-katasztrófista elméletekben hívőkig. Ezekre az irányzatokra eddig úgy gondoltam, mint különböző forgatókönyvekre, melyek közül választ mindenki olyat, amit maga számára elfogadhatónak tart. De amit írtál, hogy az egyes reményvesztett irányzatok fórumai "még reménykedőnek" tartanak olyanokat, akik szerint még lehet tenni valamit, az elgondolkodtatott, meg ez a gyászfolyamat is. Értem az analógiát, és nagyon szép, engem csak az ragad itt meg, hogy folyamatról van szó. Nem a stációk sorrendiségét tartom fontosnak, hanem a folyamatot, és valahogy azt, hogy talán nem annyira statikus ez a dolog, mint ahogyan gondoltam. Kicsit jobban belegondolva talán megadjuk magunknak is a különböző irányzatok közötti "csúszkálás" lehetőségét, mert bennünk is változhat adott esetben a reménység szintje, ill. ahogyan más dolgok/értékek fontossága éppen erősödik vagy gyengül bennünk. Bocs, ez lehet, hogy nagyon szubjektív volt, meg nem is fontos, de nekem most ezt hozta ez a cikk.

twentydigitcombination |

Felician, nagyon tetszik a gondolatmenet, hogy "egy nagyon mélyen húzódó történelmi biztonságérzetet veszítünk el éppen, és ezt kell komoly gyászmunkával feldolgozni." Ugyanakkor arra, hogy "Először látjuk úgy, hogy az "ellenség" mi magunk vagyunk, nem pedig odakint van az valahol a pogányoknál/maradiaknál/náciknál/bolsiknál/terroristáknál stb. " remélem, hogy tényleg látni fogjuk és nem keresünk bűnbakot... Pl. "mert a kínaiak annyi szenet égetnek" - no igen, de kiknek is gyártják azt a sok cuccot az így nyert energiával?

"Valóban hideg szélbe lép ki, aki elkezd elszámolni ezekkel a dolgokkal, és nem lehet biztos benne, hogy nem jár úgy a végén, mint Tasman Mckee." - ezt átérzem, de nem szabad hagyni, hogy idáig fajuljon a dolog. Tudatosítani kell, hogy más is tart ezektől a dolgoktól és keresi a kiutakat, nincs egyedül a kétségeivel, és ami a legfontosabb, hogy semmi sem lejátszott meccs még, bárki bármit mond. És igen, ha szükséges, szakember (pszichológus) segítségét igénybe venni. Hallottam ilyenről.

Ugye sokan jönnek a "túl kevés, túl későn" - érveléssel, no de mihez is túl későn? Annyiban biztos igaz, hogy ha 1970-ben vagy korábban komolyan gondolunk a fenntarthatóságra, a szó valódi értelmében, most sokkal jobban állnánk... de miért ne lehetne - ha mást nem - legalább a károkat enyhíteni? Persze meg tudom érteni azokat, akik évtizedeket töltöttek ezzel a témával és kiégettek, csalódottak, hogy a többség nem hallgatott rájuk, de ez sem lehet ok a teljes reménytelenségre.

twentydigitcombination |

Jó hír akkor, hogy összességében veszik a lapot a diákjaid! Még ami elgondolkodtatott, hogy vannak, akik az ökológiai válság miatt választanak más pályát, lakóhelyet, életformát - ha ez egy kreatív fordulat az életben, ami alkotó energiákat szabadít fel, akkor tök jó, nyilván szeretne az ember valamivel hatni, hozzájárulni a világ alakulásához... de ha a puszta félelem tart vissza valakit egy adott életviteli döntés meghozatalától (lásd még: "gyereket, erre a világra?"), vagy az irányítja és mondjuk vidékre menekül, pedig amúgy nem akarna, de azt gondolja, "ott lehet csak túlélni" az megintcsak kontraproduktív.

twentydigitcombination |

Verita, így már teljesen értem... "Kicsit jobban belegondolva talán megadjuk magunknak is a különböző irányzatok közötti "csúszkálás" lehetőségét, mert bennünk is változhat adott esetben a reménység szintje, ill. ahogyan más dolgok/értékek fontossága éppen erősödik vagy gyengül bennünk. " - ez tutira így van, főleg hosszabb időtávot nézve.

És pont ebből adódóan lehet átmenet szerintem is az irányzatok közt. Találtam két jó tipológiát. Na jó, az első inkább karikatúra-szerű:

twentydigitcombination |

Mondjuk nem szeretem az alsónak a címét, de hát ez van. Amúgy én jelen pillanatban G+F+D bizonyos kombinációjába sorolom magam.

Verita |

Nagyon jó ez a 11 csoportra bontás. Sajnos a többség ma még az A és a D csoportban van. Jó lenne, ha ez változna.

Verita |

Az ökológiai válság és más globális problémák tekintetében gondoltam, megosztom a Dalai Láma hozzáállását:

"Vajon idealitsa vagyok, amikor mai, globális kapcsolatokkal jellemzett világunk kihívásai mellett optimistán tekintek az emberiség jövőjére? Talán igen. Irreálisan látom a helyzetet? Egészen biztoan nem. Védhetetlen az a magatartás, ha közönyösen szemléljük ezeket a kihívásokat. Ha a cél nemes, akkor jobbára lényegtelen, hogy még a mi életünkben megvalósul-e. Ennélfogva törekednünk kell, kitartónak lennünk, és nem szabad feladnunk."

Őszentsége, a Dalai Láma: Túl a valláson. Noran Libro Kiadó, 2013. 133. oldal

Ez talán azoknak lehet leginkább bíztatás, akik már sok éve, akár a 70-es évek óta kűzdenek a fenntarthatóságért, és szélmalomharcnak érzik az egészet. Ez a "lényegtelen, hogy még a mi életünkben megvalósul-e" kitételt elég nehéz elfogadni, mivel sürgetőnek érezzük a mostani helyzetet, ezért jó lenne már látni nagyobb eredményeket. De ha jobban megnézzük, most is vannak már eredmények, a cikk is hoz fel néhány példát.

twentydigitcombination |

Köszi az idézetet! :-)

És hogy csavarjunk egyet a dolgon, Ti a 11 csoportra bontott tipológiából hova sorolnátok magatokat? (Többe is "ér"...)

Verita |

G-F-D-I keveréke :) Kár, hogy az I-t a tuti összeomlás oldalára tették.

felician |

Ja, G-F-D-I És az I helyzetét (illetve a G-től való éles megkülönböztetetésének alapját) én sem értem egészen.

twentydigitcombination |

"I" esetében arra tudok gondolni, hogy kis csoportokban való túlélésre gondolnak, míg a G széleskörű mozgalom .

felician |

Egy magyarítást megérne az ábra. ;)

twentydigitcombination |

Rajta vagyok az ügyön:) mármint a magyarításon.

twentydigitcombination |

@felician: csak mint érdekesség, hadd ajánljak figyelmedbe egy fantasztikus blogot: http://www.resilience.org/stories/2011-08-01/commentary-peak-oil-teachers Ez a Sharon Astyk nevű csaj és a férje is tanárok, a Causabon's Book nevű blogjukban és sok érdekeset írnak az erőforrás/klíma és egyéb határok tanításáról, a hallgatók reakcióiról. A nézeteik közel állnak ahhoz, ahogy én látom a dolgokat.

felician |

Uh, köszi szépen! Meg fogom nézni! :) f

Hozzászólok

A szöveg formázásához markdownt használhatsz.
  • {{kw}}