Regisztáció

Ugo Bardi: Kitermelve - avagy miként fosztja ki a bolygónkat az ásványi javak utáni hajsza? (könyvajánló)

twentydigitcombination |

„De most komolyan, ki nem szarja le, hogy hol van vasérc?”- kérdezi a főhős kiégett, koravén földrajztanárrá lett volt osztálytársa a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című instant klasszikus filmben. És bizony, a jelenlegi, kényelmes és pazarló életvitelünket lehetővé tévő rengeteg nyersanyagokról sokszor tudomást sem veszünk, azokra adottságként tekintünk. Pedig a Föld mélyének a kincsei azok, amelyek végső soron leginkább meghatározták az emberiség eddigi történelmét – vagy legalábbis azt a történeti léptékben rövid periódust, amit immár nem vadászó-gyűjtögetőként töltöttünk. Ugo Bardi, a firenzei egyetem fizikai kémia tanára, a Római Klub tagja azt a fantasztikus utat mutatja be, amelyet a bányászat kezdetei óta bejárhattunk, kitekintve abba a jövőbe, amerre ez az út a továbbiakban vihet minket.

A könyv története tehát, nemhogy Ádámtól és Évától, hanem az ősrobbanástól indul, bemutatva azokat a folyamatokat, szerencsés együttállásokat, amelyek évmilliárdok alatt egy életet befogadni, táplálni képes bolygót hozott létre, és amelyek a felszín alá rejtették el számunkra „Gaia ajándékait”. A továbbiakban a világtörténelmen száguldunk át, de nem iskolás módon, győztes és vesztes csatákat, birodalmak bukását és királyok életét bemagolható évszámokká butítva, hanem – ez esetben szó szerint – a felszín alá nézve, végigkövetve, hogy lett a földön heverő, szerszámként használható kövek kereséséből mára olyan iparág, amely több milliárd tonna követ és talajt mozgat meg minden évben.

Ahogy eljutottunk a könnyebb és jobban használható fémekig és ötvözetekig, és miképp a szerző rámutat, a bronzkorban végre először tudtak a férfiak kényelmesen megborotválkozni, megindult a természeti erőforrásokért való versengés, az „ásványi birodalmak” és „ásványi háborúk” kora. A történelemben előszeretettel magyarázzuk az eseményeket kiemelkedő személyiségek tetteivel, eszmékkel és ideológiákkal, ám Bardi narratívája ettől eltér:

„A Krisztus előtti hatodik században a Perzsa Birodalom megszerezte a Kelet-Mediterrán térség és a Közel-Kelet fémkészletei feletti ellenőrzést. Ám a birodalom nyugati sarkában, Athén birtokba vette a birodalom területén kívül eső Laurium ezüstbányáit… Laurium a korszak egyik leggazdagabb színesfém-lelőhelye volt, és az itteni bányák alapvető szerepet játszottak abban, hogy a görög városok koalíciója a felvonuljon a Xerxész vezette Perzsa Birodalommal szemben. Athén a Laurium bányáiból származó bevételből felépítette a flottát, amely 480-ban, a szalamiszi csatában örökre megakadályozta a perzsák továbbterjeszkedését Görögország irányába. A birodalmak a maguk természete szerint instabil rendszerek, létezésük során vagy terjeszkednek, vagy zsugorodásnak indulnak. A szalamiszi vereséggel a Perzsa Birodalom visszafordíthatatlan hanyatló spirálba került, amelyben talán aranybányáinak a kimerülése is közrejátszott.”

Ez a dinamika ismétlődött számtalan formában az elkövetkező évezredekben, miközben más nyersanyagok, újabb és újabb technológiák kerültek előtérbe, ám az események hátterében mindig az erőforrások birtoklásának kérdése állt. A szén tette lehetővé az ipari forradalom kirobbanását, és azt, hogy a 19. században Nagy-Britannia a világ urává váljon, majd a brit széntermelés hanyatlásával egyidőben indult felbomlásnak a gyarmatbirodalom. Az Olaszország északi és déli része közötti fejlettségi szakadék is a szénnel magyarázható: az északi országrész vízi szállítási útvonalainak köszönhetően az angol szén könnyen eljutott a belső területekre, elindítva a gyors iparosodást, míg a csizma déli felén erre nem volt lehetőség. A „fosszilis birodalmak” első harcát, a brit és a német szén összecsapását hamar a második követi, amelyben immár egy új erőforrás, az amerikai olaj győzedelmeskedik, hogy eljussunk a mai, fogyasztói társadalom kialakulásához:

„Az 1960-as években a nyersolaj átvette a széntől a világ fő energiaforrásának szerepét. Ez a nagy jólét korszakának kezdete volt, olyan fokú gazdagságé, amelyet talán még soha nem látott a történelem. A nyugati világban, ebben az időszakban került autó minden garázsba, hűtő minden konyhába, TV minden nappaliba. A kocsik farkakat növesztettek, hogy inkább kis űrhajóknak tűnjenek. Nemcsak utaztak bennük az emberek: az amerikaiak az autójukban vakációztak, ettek, néztek filmeket, és… nos, a most élő generációból sokan foganhattak egy autó hátsó ülésén: a nyersolaj fiai és lányai, hogy úgy mondjam.”

A bőség hajszolása miatt azonban egyre több ásványnál, köztük kulcsfontosságú ipari nyersanyagoknál és energiahordozóknál kell szembenéznünk a kimerülés problémájával. Ez nem azt jelenti, hogy máról holnapra elfogyna a réz, a szén, vagy az urán, hanem azt, hogy míg hosszú ideig a legkönnyebben hozzáférhető és kitermelhető készleteket bányásztuk, ezek megcsappanásával el kell, hogy mozduljunk a rosszabb minőségű ércek felé a kereslet kielégítése érdekében. Ezek kitermelése azonban drágább, környezetszennyezőbb és egyre nagyobb energiát emészt fel – azokból az energiahordozókból, amelyek amúgy is kimerülőben vannak. Bardi alaposan áttekinti a természeti javak kimerítésének irodalmát, William Stanley Jevons 1865-ös „Szénkérdésétől” (Coal Question) kezdve a Garrett Hardin-féle "közlegelők tragédiájáig”, valamint a haranggörbét leíró Hubbert-modellig, ami általános jelenség egy-egy természeti erőforrás felhasználása során, és amit a szerző a könyvben példaként a 19. századi bálnavadászatra alkalmaz. A bálnaolajnak a korszakban uralkodó szerepe volt a világításban, így az igény rá egyre nőtt. Noha a bálna elvileg „megújuló erőforrás”, ám ha gyorsabban vadásszák le őket, mint ahogy születhetnének és fejlődhetnének, akkor ez nem lesz igaz. Mint Bardi rámutat, mire 1851-ben Herman Melville megírta a „Moby Dick”-et, a bálnavadászat elérte akkori csúcsát, onnantól kezdve a megcsappanó állomány miatt évről évre kevesebb volt a fogás. Így a szerző szerint a regényben ábrázolt, a bálnaolaj iránti megszállott hajsza a válságba került iparág tünete volt – persze a század második felétől egyre inkább a petróleum, a gáz, majd a villany lett a világítás fontos üzemanyaga. Az erőforrás-kimerülés modellezése fontos szerepet kapott a huszadik században elindult új tudományterületen, rendszerdinamikai modellekben. Először a húszas években írta le Lotka és Volterra a nyulak ás a rókák populációinak egymástól függő váltakozását, majd megjelentek az összetettebb modellek, így az 1972-es, a világgazdaság és népesség lehetséges alakulását bemutató, a Római Klub által kiadott „Növekedés Határai” (amelynek egyébként Bardi külön könyvet is szentelt). A szerző végül egy veszélyes mintázatra mutat rá, amelyet az ókori filozófus lassú épülésről és gyors hanyatlásról való elmélkedései alapján Seneca-hatásnak nevezett el. Ez akkor következhet be – például a könyvben említett kaszpi-tengeri tokhal esetében – amikor, látva a napi fogás csökkenését, a halászok „rossz irányba nyomják az emelőrudat”: ahelyett, hogy lágyan elkezdenék azt képletesen leereszteni, egyre agresszívabb technikákkal (például nagyobb hajókkal és hálókkal) erőltetik azt továbbra is felfelé. A végeredmény azonban a fogások számának hirtelen megzuhanása, az állomány összeomlása lesz. A tanulság, azt hiszem, egyértelmű.

Jó okunk van tehát arra, hogy átgondoljuk, milyen jövőt szeretnénk. És akkor még nem is beszéltünk a bányászat sötét oldaláról, amelynek a szerző külön fejezetet szentel, így a környezetszennyezésről, a különféle mérgező anyagok felszínre jutásától kezdve a klímaváltozásig. Az olvasó itt feltehetné a kérdést, hogy fér össze az erőforrások és energiahordozók kimerülése a klímaváltozással: ha egyszer kevesebb szén/gáz/olaj lesz, akkor kevesebb CO2-kibocsátás is, gondolhatnánk. Ám a helyzet Bardi szerint korántsem ilyen egyszerű és az a nézet, hogy az erőforrás-kimerülés megóv minket a klímaváltozástól, megdőlt: ugyanis – legalábbis középtávon - a még szennyezőbb erőforrások, így például könnyűolaj helyett olajhomok felé mozdulhatunk, hogy a létrejövő hiányt pótoljuk.

Lewis Carroll "Alíz Tükörországban” című meséjében Alíz a Vörös Királynő birodalmába érkezve azt vette észre, hogy minden lakójának rohannia kellett, csak hogy egy helyben maradhasson. Ugo Bardi úgy véli, a mi civilizációnk is pontosan ezt teszi: minden eszközzel meg akarja tartani a megtarthatatlan (mert fenntarthatatlan) status quo-t. Lehet hatékonyságot növelni, a kimerülő nyersanyagokat (már ahol megvalósítható) másokkal helyettesíteni, valamint minél többet újrahasznosítani, ám a kimerüléssel szemben fizikailag lehetetlen győzni. Bardi a „Nemnövekedés” mozgalom híveinek nézeteit emeli ki (a fogalommal ismerkedőknek magyarul ajánlom Serge Latouche kiváló könyvét, „A nemnövekedés diszkrét báját”), mivel ők nem akarják megnyerni a Vörös Királynő versenyét és önként törekednek egy materiális javakban szerényebb életmód felé. Szerzőnk teljességgel mégsem azonosul a "nemnövekedőkkel":

„A társadalom még rengeteg zsírréteget le tud magáról vedleni és tovább működni egy, a jelenlegitől nem sokban eltérő módban. A Nemnövekedés mozgalom elmélete szerint egyszerűbb társadalomban boldogabb, kevésbé stresszes és nagyobb megelégedettséget nyújtó életvitelt élhetünk. Lehetséges, de ne felejtsük el, hogy a túl gyors súlyvesztés veszélyes is lehet.”

Ráadásul a „nemnövekedés” Bardi szerint – utalva az EU déli államainak, így hazájának válságára - egyre kevésbé lesz önként vállalt opció, az emberek egyre nagyobb részének jut majd egyre kevesebb. Az persze a szerző szerint sem állítható biztosan, hogy a jelenlegi gazdasági válság már egy tartós lejtmenet része lenne – az ilyesmi csak utólag igazolódik, arra viszont erős bizonyítékok vannak, hogy a válság elsődleges kiváltó okai közt van a természeti erőforrások erősödő szűkössége.

A megváltozó világhoz való alkalmazkodásunk Bardi szerint végső soron nem csak technikai, hanem pszichológiai kérdés: itt az Elisabeth Kübler-Ross-tól származó „gyász öt fázisának elméletét” (tagadás – harag – alkudozás – depresszió – elfogadás) veszi alapul, amiről tavaly én is hosszasan értekeztem. Itt Bardi harmadik és a negyedik szintről írott gondolatait emelném ki:

„A gyász harmadik szakasza, az alkudozás lényegében az energiahatékonyság alapelvével azonos: azaz megtarthatunk mindent, ahogy most van, elég, ha jobban használjuk, amink van. Ez az attitűd gyakran társul erős hittel a technológiában és a tudományban. A depresszió, a negyedik fázis valószínűleg sokkal gyakoribb annál, mint amennyit ebből a hagyományos, illetve a közösségi médiában látunk.”

Láthatóan szerzőnk nem túlzottan optimista, legalábbis ami a közeli jövőt illeti, ám, mint látni fogjuk, nem mondható reményvesztettnek sem. A jövőre vonatkozó fejezetben – nagyon bölcsen - nem kísérli meg megjósolni mi lesz 2018-ban, 2022-ben, vagy 2030-ban: kockázatos dolog ilyesmit tenni, az előrejelzés pedig hamar elavulttá válhat, mint azt sok más esetben láthattuk korábban. Bardi néhány évszázad múlva elképzelhető, lehetséges forgatókönyveket vázol fel inkább: az egyikben brutálisan elszabaduló klímaváltozás, és emiatt Grönlandot, vagy az Antarktiszt benépesítő, őskori szinten élő emberiséget vizionál, bár ezt a szcenáriót tartja kevésbé valószínűnek. A másik, eggyel tűrhetőbb lehetőség egy újbóli agrártársadalom kialakulása, ennek megfelelően egyszerű életkörülményekkel, ugyanakkor: „Ez nem szükségszerűen rossz: elvégre, amikor Leonardo megfestette a Mona Lisát és Dante megírta az Isteni színjátékot, szintén egy egyszerű agrártársadalomban éltünk”. Harmadik esetben pedig egy olyan jövőbeli társadalmat említ, amely szigorú takarékosság, a mostaninál egyszerűbb életvitel és körkörös gazdaság mellett megőrizte a mai technológiai szint legfontosabb elemeit, ugyan pazarló autópályák és repterek nélkül, de internettel, tömegközlekedéssel, robotokkal, távközléssel, kényelmes otthonokkal. Végülis áramot elő lehet vízierőművekkel állítani, ésilyeneket már egy évszázada is képesek voltunk építeni, illetve a szél- és naperőművek valamint napelemek bizonyos fajtáihoz sem kellenek feltétlenül ritka és egzotikus alapanyagok, valamint akár visszatérhetünk a jelenleg elhanyagolt, tóriumos illetve tenyésztőreaktoros nukleáris technológiákhoz is. Azt hiszem, a legtöbben a harmadikat választanánk.

Bardi széleskörű műveltséggel bíró, szellemes elbeszélő, aki láthatóan otthonosan mozog a történelem, az irodalmi, illetve mitológia terén – legalábbis, hogy megtalálja, honnan lehet a legjobb hasonlatokat meríteni. A könyvnek valójában nem ő az egyetlen szerzője: a főszöveget számos rövid keretes írás tagolja, ahol különböző neves szakértők mutatják be egyes ásványkincsek és természeti erőforrások kimerülésének jelenlegi állását és annak következményeit, valamint a lehetséges megoldásokat.A svájci atomfizikus Michael Dittmar az olcsó urán végéről ír, a veterán geológus, a „Peak Oil” kifejezés megalkotója, Colin J. Campbell mi másról, mint az olajról, Werner Zittel, a független német EnergyWatch Group kutatója pedig a szénről – hogy megtudhassuk, mennyi mindent nem tudunk a világ szénkészleteiről és mennyire pontatlanok a hivatalos adatok. A termőtalajról szóló mini-fejezet szerzője, Toufic El Asmar korábban Bardival közösen dolgozott egy elektromos, így megújuló energiával hajtható traktor-prototípus egyébként sikeres elkészítésében, reményt adva arra, hogy egy fosszilis erőforrások utáni világban se kelljen visszatérnünk a földeken való robotoláshoz. Mindemellett persze fel kellene hagynunk a jelenlegi, termőtalaj-pusztító mezőgazdasági gyakorlattal is, nem beszélve a műtrágyagyártáshoz szükséges foszforkészletek helyzetéről, amelybe szintén betekintést kapunk. Különösen érdekesek még az elektromos autók akkumulátorához szükséges lítiumról, az aranyról és az ezüstről, a rézről, valamint az elektronikai hulladék újrafeldolgozásának problémáiról szóló fejezetek.

Ahogy talán az ajánlóból is érződhet, sok lehet az egyszeri olvasónak a könyvben található információ-áradatot megemészteni, ám a szerző mindent megtesz azért, hogy ez sikerüljön, akkor is, ha nem rendelkezünk természettudományos háttérrel. (Ahogy én sem egyébként.) Néhányan most azt gondolhatják, egy sötét jóslatokkal, riogatásokkal teli, „katasztrofista” könyvről van szó, ám ez nem igaz: valós, húsbavágó és előbb, vagy utóbb megkerülhetetlenné váló problémákat vázol, valamint az ezekből fakadó lehetséges következményeket, eshetőségeket, amelyeket módunkban áll megelőzni vagy legalábbis mérsékelni. Katasztrofistának én az „úgyis minden mindegy” hozzáállást tekintem, a könyvben ezzel nem, konstruktív javaslatokkal, gondolatokkal viszont annál inkább találkozunk. A könyv magyar megjelenéséről nem tudok, elérhető azonban németül és románul is.

(Ugo Bardi blogjának címe: http://cassandralegacy.blogspot.com/ )

Extracted, How the Quest for Mineral Wealth Is Plundering The Planet: a report to the Club of Rome Chelsea Green Publishing, 2014 301 oldal, (A Google Play-en 4062,- Ft )

(A könyvajánlóm eredetileg a Könyvtacskó irodalmi blogon jelent meg, amelyet ezúton is ajánlok mindenkinek.)

Hozzászólások

Jelenleg nincs hozzászólás

Hozzászólok

A szöveg formázásához markdownt használhatsz.
  • {{kw}}