Regisztáció

A kicsi nem csak szép, de hasznos is

Pauló Gergő |

Gondolkodásunk gyökerei...

Talán leginkább az általános iskolás fiúkra jellemző, hogy odáig vannak a leggyorsabb járművekért, a legerősebb fegyverekért, a legnagyobb épületekért, lelkesednek értük és fantáziálnak róluk. Szeretnék kipróbálni, megvenni a legmenőbb játékokat, ruhamárkákat, megnézni a legvagányabb filmeket, és enni-inni azt, amit a legtöbben esznek-isznak a korosztályukban. Ugye ismerős a jelenet, amikor a fiúk háborúsat játszanak az iskola udvarán (vagy ma már inkább a számítógépen), vagy ahogy szünetben arról beszélgetnek, hogy melyik vadászrepülő a leggyorsabb, vagy hogy melyik tengeralattjáró a legnagyobb a világon. Vagy az a vágy, hogy megkaphassák a kinézett Nike cipőt, megihassák a kólát, elmehessenek a McDonald's-ba, ahová az osztálytársak is járnak, és ami szimbóluma valaminek, amibe ők abban a korban szeretnének beletartozni. Emlékszem ezekre az érzésekre, hisz én is ilyen voltam. És a legtöbb szülő ebben nem is lát semmi kivetnivalót, legfeljebb a gyerek egészségéért aggódva időnként lebeszéli a Coca-cola-ról, és kezébe nyomja a pohár narancslevet.

Aztán telnek az évek, elmúlik az iskola, a gyerekekből felnőttek lesznek, munkahely, egyéni életvezetés és felelősségek, saját család, stb. Egy részüknek a gondolkodása is gyökeresen megváltozik, és már nem nyűgözik le a nagy, erős, monumentális dolgok, és a divatos, elterjedt márkák helyett is tudatosan olyasmit választanak, ami a saját jól felfogott szempontjaiknak, és esetleg nem csak a saját, hanem környezeti szempontoknak is leginkább megfelel. Viszont az emberek jelentős részében tudat alatt ott dolgoznak a fent említett gyerekkori életérzések, ezért aztán továbbra is a Burger King-be járnak, isszák az energiaitalt és veszik az Adidas cipőt a nélkül, hogy igazán elgondolkodnának, hogy mi is ennek a következménye. Panaszkodnak a politikára, a korrupcióra, problémának látják a szegénységet, a nagy társadalmi különbségeket, azt, hogy a gazdasági haszon utáni hajsza elpusztítja a természet értékeit, és mégsem ismerik fel, hogy ennek bármi köze lenne az ő életükhöz, fogyasztói szokásaikhoz, mindennapi döntéseikhez.

mcdonalds

A napokban beszélgettem egy közeli ismerősömmel, aki - nem az én közvetlen biztatásomra, bár a téma felvetésében biztosan volt némi szerepem :) - megbecsülte, hogy eddigi húszonvalahány életévében körülbelül hány tábla Milka csokit evett meg, amit már nem volt túl nehéz átváltani arra a forintban kifejezhető összegre, amennyi bevételt ez a Milka cégnek jelentett. Nos, 1 millió forint körül összeg jött ki. 1 húszonéves magyar ember, az átlagot nem túlzottan meghaladó csokifogyasztással, eddigi élete során ekkora összeget csatornázott be abba az irdatlan pénzfolyamba, ami az ilyen és ehhez hasonló nagy márkák "pénztárcája" felé folyik. A Milka csoki természetesen csak egy példa a sok közismert márka közül, nincs nagyobb problémám vele, mint bármelyik társával, csak azért ezt hozom fel, mert jól lehet vele szemléltetni, hogy mi is történik a gazdaságban. Én nem jártam még olyan nyugat-európai országban, ahol ne lehetne Milka csokit kapni, ezért azt gondolom, hogy a rendszeres fogyasztóik tábora 100 milliós nagyságrendű.

Következmények: a nagyvállalatok nyomában...

Na de mi is ezzel a probléma? Ennek megválaszolása nem túlságosan bonyolult, nem kellenek hozzá mély közgazdaságtani ismeretek, és nem kell hozzá pénzügyi szakembernek sem lenni. Nagyjából mindenki tisztában van vele, hogy a multinacionális nagyvállalatok erősen hierarchizáltak. Vannak az alkalmazottak, azoknak a főnökeik, a főnökök főnökei, és az igazgatók, elnökök, tulajdonosok, nagy részvényesek a hierarchia csúcsán. A fizetések pedig a hierarchia aljától a csúcsáig meredeken emelkednek. Az alkalmazottak sokszor minimálbért kapnak, a felsővezetők pedig ennek akár több százszorosát. A különbségek felmérése végett gondoljunk csak a kínai textilipari munkásokra a hierarchia aljáról és az ő munkakörülményeikre, kilátásaikra, valamint a nagy ruhamárkák tulajdonosaira a hierarchia csúcsáról, akik Párizsnak, a divat fővárosának csillogó-villogó világában tűnnek föl sokmilliós ruháikban, és többszázezer forintos pezsgővel a kezükben.

A nagyvállalatok még egy általánosnak mondható jellemzője, hogy működésük erősen optimalizáltan a profitmaximalizációra irányul. Ez a gyakorlatban például azt jelenti, hogy a gyártásukat igyekeznek kiszervezni olyan szegény országokba, ahol nem kell megfelelni annyi munkajogi, környezetvédelmi, biztonsági, stb. előírásnak, így a termelés jóval olcsóbban megvalósítható. A másik általános költségcsökkentési módszer az emberi munkaerő kiküszöbölése, a munkafolyamatok gépre szervezésével és automatizálásával. Ne tévesszen meg senkit, amikor egy nagyvállalat azt kommunikálja, hogy ennyi és ennyi embert foglalkoztat. Majdnem biztosak lehetünk benne, hogy amint lehetséges lesz a költségcsökkentés az emberi munkaerő helyettesítésével, ezek a szép szavak a semmibe vesznek, és leépítés következik.

Szinte hallom magamban a technológiai víványokért lelkesedő informatikus kollégáim ellenvetéseit, ahogy próbálják elbagatellizálni ezeket a problémákat, amikről írok. "Persze-persze, a gonosz multik, igaz?" Csakhogy itt nem is igazán a multicégekről van szó, hanem az emberi gondolkodásról, és jól látható folyamatokról. Tudva levő, és elképesztően sok példa igazolja, hogy általában, ha egy ember jóval több pénzt keres, mint amire a normális, és egészséges élet kialakításához szüksége van, az nincs jó hatással a gondolkodására. Ilyenkor kerülnek elő a luxusjachtok, a magánrepülőgépek, az egzotikus utazások, a milliárdokból felépített luxusvillák, az extrém szórakozási formák, a kábítószer, a mérték elvesztése a szexualitás, és a fogyasztás terén. Tisztelet a kevés kivételnek! Nem véletlen, hogy a legtöbb vallásnál az egyik dolog, amitől igazán féltik a híveket, az a túl sok pénz. A másik probléma, ami szintén emberi mivoltunkból következik, hogy minél inkább kis "alkatrész" vagyunk egy nagy szerkezetben, annál kevésbé tudjuk az egészet átlátni, és felelősséget érezni az egész iránt. Egy étteremlánc esetében például a pult mögött álló alkalmazott nem fog felelősséget érezni a cég társadalmi felelősségvállalása, vagy környezeti politikája iránt, hiszen borzasztóan távol érzi azt magától, úgy gondolja - némileg jogosan -, hogy semmi köze hozzá, ő itt csak egy alkalmazott. De ugyanúgy, a több ezer étteremmel rendelkező láncnak egy olyan alkalmazottja, aki mondjuk 20 étterem pénzügyeit viszi, papírokat, kimutatásokat lát maga előtt költségekről és bevételről, és fölülről elvárják tőle, hogy hozza az célszámokat. Nem teheti meg, hogy a saját értékrendje szerint döntsön, és nem is érzi felelősnek magát azért, ha ki kell rúgnia néhány alkalmazottat, akikkel valószínűleg sohasem találkozott, vagy ha egy olyan nyersanyagot kell beszereznie, ami környezeti szempontból problémás, viszont olcsóbb. Elhesegeti magától a felelősséget, hiszen elveszítené a munkáját, ha nem a költséghatékony működést helyezné előtérbe, hanem erkölcsi, etikai kérdéseken gondolkozna a kimutatások számai helyett.

Mi a helyzet a kisüzemmel?

A kisüzem jóval kevesebb profitra tesz szert, jóval kevésbé hierarchizált, így az alkalmazottak és a vezetők közötti anyagi különbségek sem túl nagyok. Az alkalmazottak és a "vezetőség" között sokszor személyes kapcsolat van, sőt, sokszor nincsenek is ilyen módon szétválasztva a szerepek. Gondoljunk csak egy kis étteremre, ahol néha megjelenik a pult mögött, vagy tálcával a kezében maga a tulajdonos. A személyes kapcsolat miatt egy alkalmazott elbocsátása általában nem csak egy tollvonás, amit a költségelemzés eredményeként megejtenek, hanem egy emberi döntés, ahol szerepet játszik az együttérzés, a felelősségérzet, és még sokminden, amivel a dübörgő kapitalizmus nem számol, és annak keretein belül nem is értelmezhető. Kisüzemnél sokkal kevésbé jellemző a munka kiszervezése szegény országokba. A Nike-al ellentétben a Tisza Cipő nem Kínában gyártatja a cipőit, hanem Magyarországon, a hatályos magyar munkajogi és környezetvédelmi előírásokat betartva. A munkásai nem éhbérért dolgoznak, és valószínűleg nem érzik magukat egy tömegtermelés helyettesíthető fogaskerekének.

A problémák társadalmi szintje

Azok a problémák, amikről a nagyvállalatokkal kapcsolatban írok, rengeteg társadalmi, környezetvédelmi és etikai problémának a gyökerei. Csak össze kell kötözgetni az okokat a következményekkel:

  • a költséghatékonyság logikája mentén az emberi munkaerő leépítése -> munkanélküliség

  • hatalmas profit, erős hierarchizáltság, nagy anyagi különbségek -> társadalmi különbségek növekedése, szűk elit réteg, széles szegény réteg, a köztük lévő szakadék egyre szélesedik

  • hatalmas profit -> hatalmas lobbierő -> politikai döntések befolyásolása, manipulálása

  • erősen hierachizált felépítés, korlátozott felelősség -> emberi értékeket figyelmen kívül hagyó döntéshozatal

  • hatalmas profit, szűk elit réteg -> erkölcsök lazulása, rossz minta a társadalom széles rétegei előtt, az emberek igazságtalannak érzik a javak elosztását

Mi a megoldás?

Nagyon örülök, hogy ma már azért sokak szemében, félig-meddig a fent felsorakoztatott érvek alapján a "kisgazdaságból származó termék", a "kézműves termék" és a sok hasonló jelző pozitívan hat, és befolyásolja őket a mindennapi fogyasztói döntéseikben. Viszont azt is tudom, hogy az emberek döntő többsége még mindig nagyáruházakban vásárol, a "nagy" márkákat választja, és inkább megveszi azt, amit mindenki ismer, minthogy valami kevésbé járt úttal próbálkozzon. Pedig ezen múlik minden, hogy hogyan döntünk mindennapi életünk során, amikor vásárolunk, fogyasztunk. Becsatornázom-e a pénzemet a Nike, a McDonald's, a Ferrero, a H&M és a többi hasonló nagy márkák pénztárcája felé áramló folyamba, vagy inkább támogatom a Tisza Cipőt, a Köles Éttermet, a Kockacsokit, a zöldségközösséget, a néhány fiatal által alapított varrodát, stb. Rengeteg lehetőség van jó döntéseket hozni. Persze, valószínűleg drágább lesz egy kicsit, ha pénzben mérjük. De egy élhető, emberséges, fenntarható világért talán megéri, nem? Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy sokkal nagyobb ára van a fent felvázolt folyamatoknak, mint a kézműves csokinak, a termelőtől vásárolt zöldségnek, a magyar ruhának/cipőnek, vagy a kis tejfeldolgozó által készített sajtnak...

Néha, amikor erről beszélgetek embertársaimmal, érvként hozzák fel a fenti gondolatmenettel szemben, hogy azért a cégek és a multimilliárdos emberek is szoktak jótékonykodni, adakozni, ami olykor nem kis pénzt jelent. Én ebben azt látom, hogy például egy nagyvállalat főleg azért jótékonykodik, mert az PR-szempontból előnyös a számára, így annak valódi értéke és őszinte indíttatása erősen megkérdőjelezhető. Egy multimilliárdos magánember esetében pedig mégha őszinte is a dolog, akkor is - bár abszolút értelemben nagy pénzről van szó - a vagyonuk egy jelentéktelen részét szokták jótékony célra fordítani, ami szerintem messze nem kompenzálja azokat a negatív hatásokat, ami annak a következménye, hogy ilyen sok pénz és az azzal járó befolyás és "hatalom" egy kézben összpontosul. A helyett, hogy egy szűk csoport kezébe vándorolt 100 egység vagyonból fél egység jótékony célra lesz felajánlva, nem sokkal jobb-e, ha 99 egység eleve azok zsebébe vándorol, akiknek ellenkező esetben adományozni, segélyezni kéne, hogy boldoguljanak. Így állna helyre az egyensúly. A jótékonyság csak egy szép látszattevékenység vagy pótcselekvés, semmi köze a jó működéshez.

A problémakör árnyalása...

Azzal kezdtem ezt a cikket, hogy leírtam, általában mi jellemző a gyerekek gondolkodására. Ezt a "nyugati" országokban élő gyerekre értettem, nem vagyok benne biztos, hogy minden kultúrában ebbe a gondolkodásmódba nőnek bele az emberek. Tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan termékek, amiket nem, vagy nem nagyon lehet kisüzemben előállítani. Nehezen képzelhető el például, hogy egy kis családi vállalkozás autógyártásba, vagy mikroprocesszorok előállításába kezd. Nyilván nem ezekről a termékekről van szó a fenti érvelésben. Bár hozzátenném, hogy ezen piaci szegmensekben sem tartom egészségesnek, ha egy gigacég monopol helyzetbe kerül. Ott is jobb, ha több, még belátható méretű cég konkurál egymással. Eszembe jut Ernst F. Schumachernek, az A kicsi szép című könyv írójának gondolata, amiben azt fejtegeti, hogy ha a világon csak kis vállalkozások léteznének, akkor ő most biztosan a mellett érvelne, hogy legyenek nagyok is. Nincs ugyanis beleszerelmesedve a kisvállalkozásokba, csupán az ellen az irreális folyamat ellen érvel, hogy ma a nagy piaci szereplők messze túlsúlyban vannak, ami rengeteg problémával jár, és bántja az ember egészséges arányérzékét.

Cikkem célja, hogy elgondolkoztasson. Ellenérveket szívesen fogadok. És ha valaki ezeken a dolgokon elmerengve továbbra is a "nagyot" preferálja majd az emberléptékűvel szemben, azt elfogadom. Egy a lényeg, hogy ne csak azért tegyünk így, mert mindenki más is így tesz, hanem azért, mert azt gondoljuk, hogy ez az út a jobb. Valahol itt kezdődne a tudatosság...

*Képek forrásai: I. - images.thelibertarianrepublic.com II. - scrierisicuvinte.files.wordpress.com III. - cdn.theconversation.com IV. - josepgutierrez.com V. - centerforneweconomics.org

Hozzászólások

Szabó Attila |

Üdv mindenkinek. A cikkben foglaltakkal a legteljesebb mértékig egyetértek. Csakhogy a minimál, vagy éhbérért dolgozó tömegek sajnos nem engedhetik meg maguknak anyagilag, hogy kistermelőtől származó kézműves terméket vásároljon, netán fair trade, vagy bio terméket, mert ezek sajnos gyakran sokkal drágábbak, mint a nagy multimárkák termékei. Néhány példa: Tisza cipő 30000 Ft Átlagos sportcipő pl a deichmannban 15000 Ft Kockacsoki 1081 Ft (jócsoki.hu) Milka 100g 250Ft (akárhol) Kézműves sajt 1kg kb. 5000Ft, Nagyáruházi sajt 1kg kb. 2000ft. Mi hát a megoldás?

Tom |

Azért nem a luxus csoki az etalon a helyi termelésben sem, van helyi, ami nem eszement 10000Ft/kg-os áron van, hanem valahol a Milka árkategóriájában szinte.

Tom |

Ja , helyi termelőtől is van 2-3000 közt sajt is.

Szabó Attila |

Azért vettem elő a Kockacsokit meg a Tisza cipőt, mert ezek voltak a cikkben megemlítve. Szerintem leghatékonyabban úgy lehet elterjeszteni ezeket a termékeket, ha nem bonyolult a beszerzésük és igenis be kell szállni az árversenybe. Sajnos a multik is komoly támogatásokat kapnak, de pl. pont a Kockacsoki is egy szerintem eléggé tipikus példa. Pályázat, támogatás és közepesen drága termék. Ezt most nem ellenük írom, de ezt látom tapasztalom a civil életben sok helyen. Alapítványoknál, egyesületeknél főállású pályázatírók dolgoznak. Onnantól meg kell élni. Ha másképp nem megy, a pályázatokból. ha nem is pont arra van kiírva amit szeretnénk, valahogy akkor is rá kell húzni. Ez viszont már inkább a pályázati rendszer hibája, ez most nem is téma, nem akarok túlságosan elkanyarodni. Munkavállalói oldalról pedig: Egy évvel ezelőttig kisvállalkozásoknál dolgoztam szakácsként. Sok helyen. Gyakran nem voltam bejelentve, vagy ha igen, nem olyan bérrel mint amit tényleg kaptam. Rendszeresen késett a fizetésem, semmilyen béren kívüli juttatásban nem részesültem, gyakran dolgoztam 14 órát vagy többet, soha nem kaptam túlórapénzt, magamnak vettem a munkaruhát, nem voltam szabadságon, stb. Egy éve összeszerelő robot vagyok egy multicégnél, a szerződésben foglaltak szerint van minden. Továbbra sem a multikat védem, leginkább betiltanám a részvénytársaságokat, de leginkább a jogi személy kategóriát, de az olyan kisvállalkozások amilyeneknél dolgoztam ugyanolyan elvek mentén működnek és ha tehetnék azonnal mutivá válnának. Sajnos azt kell mondjam, mióta multinál dolgozom, jobban megengedhetem magamnak, hogy kistermelőtől vásároljak.

Pauló Gergő |

Egyetértek azzal, hogy nem mindenki engedheti meg magának például a Tisza-cipőt. Bár, hozzátenném, hogy az valószínűleg tovább fogja bírni, mint a deichmann-os. Csokiból sem könnyű a fenti szempontok szerint jót választani, mert a nagy gyártók uralják a piacot, és ami nem nagy gyártótól van, az rendszerint sokkal drágább. Ellenben zöldségből, gyümölcsből, tejtermékből elérhetőek hasonló áron kistermelői termékek. A zöldségközösségek, a termelői piacok nem sokkal drágábbak, mint a nagyáruházak.

A jó választás felelőssége nem annyira a minimálbérből élőket "terheli", hanem inkább azokra, akik nem hajlandóak egy fenntarthatóbb, élhetőbb világ (sokszor még a saját egészségük) kedvéért sem rááldozni a fizetésükből 10% helyett 20%-ot élelmiszerre. Pedig az a 20% sem olyan borzasztóan sok.

Egyébként valószínűleg különbséget kell tennünk olyan kis vállalkozások között, akik csak méretükben különböznek a nagyoktól, viszont szemléletben nem, vagyis ők is nagyok szeretnének lenni, és a profitorientáltságon kívül semmi más elv nem hajtja őket, valamint azok között, akik megelégednek azzal, hogy kis- vagy középvállalkozók, nem törekszenek minden áron a növekedésre, és egyéb elvek is megjelennek a működésükben. Ez utóbbiakat akarom jó példának állítani.

Szabó Attila |

A sokat emlegetett ár-érték arány... Én is a minőséget keresem, szívesen fizetek 2x annyit egy cipőért, ha az nem 1, hanem 3 netán 5 évig tart. Ahogy mondani szokták nem vagyok olyan gazdag, hogy olcsó terméket vásároljak. Ez a 10 vagy 20 százalék viszont megtévesztő dolog. Ismét a minimálbéresekre gondolok. Nem jut a 10 helyett 20 százalék akárhogy szeretnék is... Sajnos.

Van olyan lista ahol össze vannak gyűjtve a korrekt vállalkozások és/vagy termékek?

Pauló Gergő |

Ahogy írtam, nem a minimálbéreseket hibáztatom. Viszont az egy létező jelenség szerintem, hogy az emberek szűken értelmezik a drágaság-olcsóság kérdését. Egyrészt nem veszik figyelembe a pénzben nem (vagy csak nehezen) kifejezhető következményeket (a cikk jórészt ezekről szól), másrészt a termékek árát főleg egymáshoz viszonyítják, és nem a lehetőségeikhez. Szóval értem én, hogy az 500 forintos kenyér a 250 forintosnál kétszer drágább, de vajon a fizetésükhöz képest mennyire jelentős tétel, ha mondjuk egy héten 500 forinttal többet költenek kenyérre? Így nézve már egészen más tud festeni a történet...

Ilyen listám nincsen, és nem is tervezek csinálni, mert sokféle szempont szerint lehet értékelni korrektséget, és kinek-kinek mások a szempontjai. Szerintem ami fontos, hogy az emberek kezdjenek el gondolkozni egy tudatosabb fogyasztás kialakításán és egy jobban működő világ felépítésén, és kezdjék el a saját életükben. Ehhez szerettem volna hozzájárulni a cikkel. Ha a törekvés megvan, nem lesz nehéz megtalálni a megfelelő termelőket, boltokat, termékeket. Azt persze el tudom mondani, hogy én mit hol szoktam vásárolni, de ez nem A JÓ MEGOLDÁS, csak egy, amit én egész jónak gondolok...

felician nem bejelentkezve |

Ez egy tesztkomment1

felician |

Ez egy másik tesztkomment2 (mást válaszolj! :)

felician |

Harmadik tesztkomment. (beixelve)

Pauló Gergő |

Válasz a tesztkommentekre... (beixelve)

felician |
  1. teszt

Hozzászólok

A szöveg formázásához markdownt használhatsz.
  • {{kw}}