Regisztáció

Kik azok a sötétzöldek?

felician |

„Én is szeretem a környezetet, próbálom is védeni, nálunk is van kék meg sárga kuka. Ennek ellenére én támogatom a normafai beruházást.” – Írja SÖTÉTZÖLDEK HAJRÁ címmel ellátott bejegyzésében egy jóravaló kommentáló a Normafára tervezett beruházások ellen indított petíció honlapján. Mire a megszólított sötétzöldek ízekre szedik persze.

Nem állítom, hogy nem lehetne komolyabb példával is illusztrálni azt a jelenséget, amikor az – amúgy önmagában frappáns – "sötétzöld" nyelvi leleménnyel inszinuálják a világ fontolva óvói a náluknál radikálisabb nézetű ellenfeleiket. Mégis jó talán bevezetőnek, mert megmutatja, hogy a címke sütögetői olykor éppen olyan indulati felületességgel érvelnek e kitüntető cím megajánlása közben, mint azok szoktak némelykor, akiket kritizálnak. Manapság már jóformán nincs olyan, aki nem zöld valamennyire, hiszen a világban szaporodó aggasztó jelek elég kényszerítő erővel hívják fel magukra a komoly figyelmet. A problémákat ma már mindenki elismeri, a cégek arculatukban legalábbis zöldre festik magukat, a politika szólamai között helyet kap már a természeti környezet óvásának fontossága, elvtársak! A régi frontvonal azonban nem tűnt el, csak enyhén zöldebb mezőkre tolódott át.

Félreértés ne essék, sok elsütött "sötétzöld" jelző jogosságának újragondoltatásával nem fogunk lándzsát törni a bioszféra megőrzése mellett zászlót bontó gondolkodási igénytelenség vagy szemellenzős dogmatizmus létjogosultsága mellett. Van ilyen is, persze. (Ahogy kapitalista doktrinérség, gátlástalan számítás, vagy kancsal technooptimizmus is van.) Azzal kapcsolatban azonban szeretnénk gondolatot ébreszteni, hogy az olykor ésszerűtlennek tűnő vélemények oka sok esetben egyáltalán nem mentális sötétség vagy elmarasztalható ismerethiány, hanem valami más, aminek széles körű megértése amúgy minden világnézeti jellegű vitánkat felnőttebbé tehetné. Messze a fentebb említett frontvonalon túl ugyanis paradigmaváltás zajlik a világban.

Thomas Kuhn

Paradigmák

Nézzük. A paradigma szó görög eredetijében (paradeigma) mintázatot, modellt jelent, s ebben jól felismerhető a mai fogalom lényege is: gondolkodási mintázatot, stílust, értelmezési keretet jelent. Thomas Kuhn az 1960-as években megjelent könyvével (A tudományos forradalmak szerkezete) a század egyik szellemi bravúrjaként kidolgozta a tudományfejlődés paradigmaváltásos modelljét, amivel tudománytörténészként paradigmaváltást idézett elő a tudományfilozófiában. Ezért szerintünk tapsot érdemel. És most érdemes egy pillantást vetnünk a wikipédia kiváló paradigmaváltás cikkére, mely tárgyunk számára majdnem teljes egészében releváns:

"Kuhn szerint a paradigma egy adott időszakban az adott tudomány művelői között kialakult és intézményesült közmegegyezés arról, hogy mi az adott tudomány tárgya, feladata, hol húzódnak a tudományosan érvényes ill. érvénytelen kérdésfeltevések közötti határok, ill. mely feltételek mellett lehet valamely álláspontot egyáltalán tudományon belülinek elfogadni. Kuhn megfigyelése szerint ez a mindennapi kutatási gyakorlatot irányító tudásrend a fejlődés egy bizonyos pontján válságba juthat. Nem egyszerűen az anomáliák száma okozza ezt, hiszen a tudományos gyakorlatnak természetes része az anomália: tények, amelyeket – még – nem tudunk megmagyarázni. A normál tudományos időszakban azonban a tudósok bíznak abban, hogy előbb vagy utóbb minden előkerülő anomáliát meg tudnak majd magyarázni a paradigma keretein belül. Válság akkor jön létre, amikor ez a paradigmába vetett bizalom meginog – például azért, mert olyan "tényt" kell megmagyarázni, ami a korábbi paradigmában esetleg nem is számított ténynek.

Hogy új paradigma van a láthatáron, azt nem könnyű felismerni – hiszen az a normál tudomány álláspontjáról nézve gyakran látszik sarlatánságnak. Ez többnyire egy-egy szokatlanul, de koherensen gondolkodó nagy egyéniség fellépésével jár, aki maga rendszerint tisztában van azzal, hogy az általa felismert valamely részösszefüggés csak a tudományterület teljes újrarendezésével kerülhet a helyére. Ilyenkor a tudósok körében heves harcok támadnak, lázas keresés indul meg: ilyen időkben kerülnek elő a tudományterület alapjaira vonatkozó – egyébként mindig is jelen lévő – filozófiai problémák. Válság idején azonban a tudósok számára is fontossá válnak e kérdések. Minden új paradigma gyors ütemben képes a legtehetségesebbek – gyakran a fiatal tehetségek – maga mellé állítására – hiszen új fényt képes vetni olyan jelenségekre is, amelyek az előző tudásrendben szerkezeti okokból nem kaptak kellő figyelmet. A paradigmaváltás akkor következik be, amikor a tudósok többsége elfogadja az új paradigmát..."

Fontos még emellett a paradigmák összemérhetetlenségének (inkommenzurabilitásának) tétele, mely lényegében azt mondja ki, hogy eltérő paradigmák között nem létezik koherens átérvelés, vagyis nem lehet észérvekkel igazságot tenni a paradigmák által vitatott pontokban, mivel annak kritériumai, hogy egy érv észérv-e vagy sem, jelentős részben paradigmán belüli kritériumok! Bár ez a tétel máig az egyik legvitatottabb része Kuhn modelljének, az most számunkra épp elég súlyt kölcsönöz neki, hogy egyáltalán vitatkoznak róla. Ha tehát még az objektivitásra törekvő (de maximum csak törekvő!) kemény természettudományokban is forradalmi hevülettel szoktak összecsapni a régi, s az azokat meghaladó új paradigmák képviselői, mit várhatunk az olyan zsenge, és ugyanakkor mindenkit érintő kérdésekben, mint az élhető és fenntartható jövőbe tartó össztársadalmi útkeresés? Bizony nem kevesebbet, mint hogy a paradigmák összemérhetetlenségének frusztrációjában az egyik pólus korlátolt és sötét lelkű technokratának, a másik pedig őrjöngő sötétzöld divathippinek fogja látni a másikat. Ebben a helyzetben egyáltalán nem biztos, hogy valamelyikük sötét. A dolog megjegyzendő pikantériája azonban éppen az, hogy a saját paradigmájából nézve mindkettő számára VALÓBAN esztelenség, ahogy a másik beszél, mert a paradigmák inkommenzurábilisak.

Értékek és világnézet

Hogy valaki ne csak megértse ezt, hanem észre is vegye, amikor benne van, azt érdemes szem előtt tartania, hogy a logika csak eszköz a gondolatok helyes fűzéséhez, a mondatok valós súlyát és erejét, szellemi lendületét azok az ÉRTÉKEK adják, amelyekre, ha kimondatlanul is, de mindenkor hivatkoznak. Ha valaki eltérő értékek alapján áll, mint mi, és ezt nem vesszük észre, akkor úgy is esztelenségnek fog tűnni a mondandója, ha logikája hibátlan. Kognitív disszonanciánk pedig leírhatatlan lesz. Ennek megkerülésére valószínűleg az érvelés szigorúságának szabályait elengedő FELHÁBORODÁS fog legelső menekülő útként adódni. Ez pedig már legtöbbünket feljogosítani látszik a másik minősítgetésére.

A vita magreaktora tehát nem olyan kérdések szintjén dübörög, hogy jó dolog-e az idegenforgalom fellendülése a Normafánál, vagy hogy melyik politikus zsebe mint dagad vastagabbra a beruházás kapcsán, s nem is arról szól, hogy jobb-e a levegő egy sífelvonó alatt, mint sífelvonó nélkül. Sokkal inkább annak a középmély világnézeti különbségnek a szintjén forrong, amely az egyik oldallal azt mondatja: "a civilizációnak épülnie kell, a bevételek növekedése nemcsak kellemes, de egyenesen szükséges, egy sportkomplexummal értéket építünk, a modern ember felvilágosult és jó (valószínűleg megoldja tehát, hogy ne tapossa el a tiszteletre méltó, de amúgy kurva felesleges csíkos boglárkalepkét), stb.", míg a másik oldallal azt: "a civilizáció már rég veszélyesen nagyra duzzadt, a zöldterületek emberi jelenléttől még úgy-ahogy szabad rezervátum-foltjait védenünk kell, a test, lélek és környezet harmóniája az, ami nem csak kellemes, de egyenesen szükséges, egy erdő óvandó, sőt tőlünk telhetően önmagaként kivirágoztatandó érték, a modern ember anyagias és rövidlátó (valószínűleg megoldja tehát, hogy a tiszteletre méltó, de amúgy kurva felesleges sport örve alatt még jobban megtömje a zsebét, miközben élőlények utolsó természetes élőhelyén csörtet keresztül) stb."

Nem arról van szó, hogy másként látjuk az eszközöket a világ megmentésére. A világ megmentését, sőt, magát a világot gondoljuk egészen eltérő módon. A dolog normatív színezetet kap. Nem csak arról szól már, milyen a világ, sokkal inkább arról, milyennek kellene lennie. "A világ ilyen, ehhez kell alkalmazkodni, és a peremfeltételek figyelembevételével kell megtalálnunk az optimális megoldást." - mondja a fontolva haladó hozzátéve: "Aki azt hiszi, hogy nem fog pofára esni és másokat is pofára rántani, ha tulokként nekiront a peremfeltételek korlátainak, az felelőtlen sötétzöld vadbarom." A másik azonban valójában ezt mondja: "Baj, hogy a világ ilyen, a rossz peremfeltételeket mi magunk teremtjük és tartjuk életben, ezek megváltoztatásán kell mindenek előtt munkálkodnunk." S hozzáteszi: "Aki a rossz peremfeltételek megváltoztatásának munkáját meg akarja spórolni, aki azokban megnyugodva keres félmegoldásokat, s azt hiszi, hogy majd Haladás bácsi úgyis kitalálja, hogyan ne pusztuljunk majd el nyomorultul a ránk szakadó bábeli torony poklában, az korlátolt, gyáva, (sőt gyaníthatóan valahonnan rövid távú hasznot leső) gátlástalan technokrata".

Szép vagy csúf?

Primer indíttatásaiban egyik nézőpont sem gonosz vagy sötét, sokkal inkább egy világszemléleti stílus, mély tudattalanba vesző gyökerekből táplálkozó életvezetési ízlés alapozza meg a kétféle attitűdöt, amelyhez persze hozzáadódnak a szocializációban ránk rakódó értékek és ismeretek rétegei is. Ezek kibontása és kölcsönösen figyelmes szemlélete nélkül félő, hogy a fenntarthatóság témájának tárgyalása is a magyar politikai közélet puzséri jelzőket érdemlő nívóján fog megrekedni a sötét- és sápadtzöld irányzatok között.

Egyet azonban ne feledjünk, ami bizony aszimmetriát teremt a két álláspont megítélésében, s ez, legalábbis e sorok szerzőjénél, elbillenti a mérleget. A fontolva haladás paradigmája bizony kellemesebben olajozza, és csak szőr mentén horzsolja a civilizációnak nevezett gyönyörű világarató kombájn monstrumgépezetét, így annak ezer szelepéből kaphat magának kényelmes hátszelet. A radikális zöldek ellenben sokszor valóban ügyetlenül csetlenek-botlanak e kombájn tengelyei és pántjai jelentette peremfeltételek között, így könnyebben hiszi el róluk a tévézőfotelok szavazónépe, hogy sötétek, mint a másik táborról azt, hogy rövidlátóan masszírozzák a szakadékba tartó kombájn vak sofőrének pohos vállait. Az új paradigma ugyebár könnyen tűnik a régi szempontjából sarlatánságnak. Ezért talán a bátrak szívének mégis inkább a kvázi-sötétek oldalán a helyük, különösen, ha tényleg igaz, hogy a legnagyobb bűn a gyávaság.

A fentiek mellett ezt is nagyon szem előtt kellene tartani, amikor – például a napokban lángoló Paks-vita hevében – buzgón s felelősen azon gondolkodunk, döntsük-e, s merre azokat a bizonyos norma-fákat.






(Képek: [1]: http://www.flash-screen.com [2]: https://encrypted-tbn3.gstatic.com [3]: http://www.laprogressive.com/ideology-politics [4] http://duakutub.com)

Hozzászólások

Verita |

Alapvetően tetszik a cikk. Egy megjegyzésem lenne hozzá. Van egy híres Max Planc idézet, amely valahogy úgy szól, hogy a régi paradigmában hívőknek ki kell halniuk ahhoz, hogy az új paradigma elterjedhessen. Ezt én közelebbről főként az alternatív közgazdaságtan területén látom. Vannak értékes művek, új felfogások, ugyanabból az elgondolásból születnek, amit a fenti cikk zöldebb oldala képvisel, csak éppen nem jutnak még szerephez. Támogatottságuk kevés. Mert még minden gazdaságilag döntőhelyzetben lévő pozícióban a régi rendszer (paradigma) hívei ülnek. Neves közgazdászok, akik a régi elvek alapján építették fel a karrierjüket. A sajtó is a szakemberekre hallgat, olyanokra, akik formális végzettséggel rendelkeznek, ők jogosultak arra, hogy szaktekintélyként tanácsot adjanak. És lehet ma egyáltalán valami mást tanulni az egyetemeken, mint a főáramú (neoliberális elveken alapuló) közgazdaságtant? Hát Magyarországon csak alig-alig. Szóval várni kell arra, amíg a régi paradigma szaktekintélyei kihalnak, véleményük már nem lesz többé meghatározó. Csak közben sajnos magunkon folyik a kísérlet.

warnew |

Az a baj, hogy kire hallgasson a sajtó? Valamivel hitelessé kell tenned magad, erre egyszerű megoldás a végzettség szerzése. Az meg, hogy blogoltál egy jót, vagy valami rétegszervezetben előadásokat tartasz...

felician |

Igen, ez így van. Kuhn is írja, hogy sokszor csak a kihalás oldja meg a paradigmaváltást. :) Ez viszont arra figyelmeztet, hogy azon kell dolgozni, hogy most már lehetőleg a régi paradigma egyre kebésbé indoktrinálhassa a felnövekvő generációkat, azok nőjenek fel új, vagy legalább köztes paradigmával. Ez csak apránként lehetséges. Én pl. minden alkalmat megragadok, hogy a közgazdaságtan irányába tovább tanuló diákok lelkére kössem, hogy igyekezzenek ökológiai közgázt is tanulni. Lehet a közgázon már valamelyest. Amennyire tudom.

felician |

Igen, de számtalan végzettséggel rendelkező ember van már az új paradigma oldalán. Ez amúgy paradox módon a zöld oldalon is hitelessé tesz, mert ha már valaki pl. végzett közgazdász, és mégis azt mondja, hogy le a növekedéssel, akkor azért sejthető, hogy nem csak lelkesedő hippilány minőségében szólalt fel, hanem konyít kissé a szakmához is. Én domborítanám és reklámoznám ezerrel a meglévő intézményes csatornákat, ahol a fősodor kínálta kritériumrendszert is kielégítve tudsz újparadigmás szakemberré is válni. Pl. a közgáz választható ökoközgáz kurzusait.

Verita |

Itt most nem magamról beszéltem, de ha már rólam van szó, persze van hová fejlődni. De valójában tényleg csak a közgázon van néhány ilyen tárgy és a Sapiencián van egy alternatívabb felfogású közgáz master (eddigi tudásom szerint). A többi helyen, ha jól tudom főáramú képzés folyik, amelynek semmi köze nincs a fenntarthatósághoz. Ezért a végzett közgazdászok jó része nem is tud mit kezdeni az alternatív érvekkel. Egyébként vannak már rendes közgazdasági végzettséggel, sőt tudományos fokozattal is rendelkező alternatív közgazdászok itthon is, de valahogyan marginalizálódnak. Szóval az, hogy hitelessé teszed magad, szerintem most még kevés, de mindenképpen elengedhetetlen ahhoz, hogy megszólalj. (Hoppá, akkor én most ezennel be is fogtam a számat, és várom a végzettséggel rendelkező alternatív közgazdászokat! :)) Egyébként még a végzettségekről annyit, hogy jártam vállalati társadalmi felelősségvállalás szakirányra, ahol 1 évig arról beszélgettünk nagyjából, hogy hogyan kellene (avagy miért nem lehetséges) ma még fából vaskarikát csinálni. (azaz igazán mély CSR-t) Bár vannak szép törekvések, kis eredmények, de ahhoz képest, hogy mekkora a probléma, és milyen nagyot kellene a cégeknek változtatniuk, édes kevés az, ami jelenleg CSR néven fut a vállalatoknál. Én oda jutottam, hogy jelenleg óriási verseny van a cégek között és nagyon fontos tartaniuk a növekedési céljaikat, mert ha lemondanak erről, akkor menthetetlenül lemaradnak a konkurenciához képest. És ha ők a növekedésorientáltságról nem tudnak lemondani, akkor egyáltalán miről beszélünk? Igen, lehet a gyártási technológiákon finomítani, meg adományozni, meg átvilágíthatóvá válni, meg a dolgozókat megfelelően bérezni, esélyegyenlősségre törekedni, kicsit együttműködni civilszervezetekkel, a helyi csoportokkal stb. de a jelenlegi rendszer alapvetően nem tesz többet lehetővé. Legalább is a nagyobb vállalatok többségénél. Igazából az a gondom, hogy nem, hogy nem látom, de el sem tudom képzelni az átmenetet egyik paradigma megvalósításából a másikba.

felician |

ja, Verita, én nem rólad beszéltem ám, csak teljesen általánosan.

Igen, valóban nehéz elképzelni ezt.

De ha lovagolhatok kicsit a szavakon (nem kötözködésből, csak mert jól értelmezhető lesz sztem, amit mondani akarok): Az új paradigma megvalósítása és a paradigma szerint felépülő új rendszerek megvalósítása két külön (bár persze nem független) kérdés. A paradigma a fejekben létezik, a másik az a "külvilágban". Mivel sejtekként mi szervezzük alapvetően a nagy rendszert, az csak akkor fog átalakulni, ha kritikusan nagy tömeg fejében működik már új paradigma. Hogy ez messze van? Az lehet. De én most nem látok más megoldást, mint nekiállni, és iskolában, blogon stb. erjeszteni ezt a tésztát. Amúgy ha vízió kellene az átmenetre, azzal pl. a [Serge Latouche] (http://www.origo.hu/gazdasag/hirek/20110325-interju-serge-latouche-francia-kozgazdasszal-a-nemnovekedes-koncpciojanak-kidolgozojaval.html) félék tudnak némileg szolgálni szerintem. Én kedvelem az ürgét és a dolgait. :) Meg kell kedveltetni mással is!

The Jolly Roger |

Én úgy látom, hogy az egész paradigmaváltás a vitakultúra minőségén áll vagy bukik. Valahogy én itt észlelek sötétséget a magyar társadalomban. Az, hogy nem tudsz valakivel úgy egyet nem érteni, hogy ne legyen belől botrány. "All due respect" = politely disagree with someone. Mintha az erre való képesség hiányozna mind a feladói mind a fogadói oldalon. A Facebookon is gyakran tapasztalni ilyesmit, mikor valaki felháborodik valamin, kiposztolja, és csak egyetérteni lehet vele. Majd miután jól megcsócsálták a témát szépen feledésbe merül és semmi nem történt. Ez a hozzáállás súlyos akadályokat gördít a párbeszéd megindulása elé. Állítólag az angol nemesek voltak képesek úgy párbajozni, és fogadásokat eldönteni, hogy a győztesnek éppoly tisztelettel kellett emlegetni a vesztest mint fordítva. Amennyiben a győztes nem bánt volnta tisztelettel a vesztessel saját magát alázta volna meg. Merthogy mi is történik? Van legalább két fél akik ellentétes állásponton vannak ,de hiába van az egyiknek igaza, ha megalázza a másikat, az dacból sem fog egyetérteni. Ez egyszerű pszichológiai mechanizmusokon alapul. És itt olyan emberek vitáznak akiknek hatalmuk van befolyásolni történéseket, és a sértettség alapján meg fog csúszni a keze ha alá kell írni egy véleményt, mondjuk arról, hogy legyen-e atomerőmű bővítés vagy sem. És akkor már régen mindegy, hogy a sötétzöld mit mond mert elégtelenül vizsgázott akkor is, ha az úgynevezett igazság vagy egyéb józan érvek mellette szólnak. Szóval bármilyen sötétség kulturális kérdés és a vita minősége az, ami mindenféle megoldási lehetőséget aláaknáz. A jövő meg nyilván a fenntarthatóságé és azért meg dolgozni kell. Sok felebarátunk olyan helyzetben van, hogy nem látja ezeket a problémákat és ez csak részben az ő hibája és közelsem csak az ő baja. És nincsen vitakultúrája sem, minthogy szükséget szenved egyéb szellemi, lelki és természeti javakban is. Mit várhatunk attól aki egész életében csak városban szerzett meghatározó élményeket, egy olyan közegbe akar beilleszkedni ahol az a státusszimbólum, hogy van-e iphone-ja vagy nincs? Hát nem sokat. Vagy attól az atomfizikustól aki szintén laborokban töltötte az életét és személyes kudarca lenne ha Magyarországon nem épülne újabb atomerőmű. Kulturális minimumot kellene lefektessünk, hogy párbeszéd indulhasson meg emberek között egyáltalán, hogy először fényre derüljön a zöld is meg a nemzöld és akkor majd egyszer csak lehet valami.

felician |

Posztot érdemlő gondolatok ezek Roger barátom. Különösen azt volna érdemes kimutatni jól láthatóan, hogy hiába látják és szenvedik az emberek, hogy Magyarországon rossz a közhangulat, ha ezt a politikai véleményformálókra fogják, és nem veszik észre, hogy ha ők maguk, a társadalom nem tart fenn egy olyan kommunikációs normát, amely ellehetetleníti az ugatás érvényesülését, akkor persze hogy nem lesz változás ebben. Hosszabb távon mi más is lenne a politikai közszereplők bagázsa, mint a társadalom tükre, amelyből jönnek?
Lehet, hogy erre tanítani kell az embereket. Meg kellene mutatni (pl. facebook-beszélgetések példáján), hogy mi a különbség. Hogy lehet udvariasan egyet nem érteni. Volna értelme nagyon is, és a zöld paradigmaváltás kapcsán ide is kívánkozik.

The Jolly Roger |

Értem a célzást, rajta vagyok. De még előtte elvarrok egy két egyéb szálat egyéb bejegyzéseken...

Hozzászólok

A szöveg formázásához markdownt használhatsz.
  • {{kw}}