A Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség (TTIP) terve joggal ébreszt aggodalmakat, legalábbis az itt vázolt területeken. Miközben lehet komoly geostratégiai fontossága a két gazdasági rendszer összecsiszolásának, félő, hogy olyan gazdasági létezők beszivárgásához is trójai falóul szolgálhat mindez, amelyekkel nem jó együtt élni.
A cél, hogy a nem növekedő gazdasági rendszereket kutatni lehessen kutatási pénz juttatásával.
Véleményem szerint sokan olyan narratívát húznak rá a „gyász öt fázisára”, amelyik a remény legkisebb szikráját sem engedi meg és emiatt több szempontból is kontraproduktív lehet. Nevezetesen, azokra gondolok, akik úgy értelmezik az öt fázis folyamatát, mint annak szükségszerű elfogadását, hogy a világ, az emberi civilizáció és benne mindannyian (akár már rövid távon) pusztulásra, megsemmisülésre van ítélve. Viszont nem dolgozhatunk-e azért, hogy a mai civilizációs vívmányok és értékek - úgymint a modern orvoslás, vagy az internet jelentette példátlan információbőség - zöme fennmaradjon, miközben átalakítjuk a gazdaságot egy szerényebb, a biofizikai határokon túlnyúlni nem kívánó működési módra? Egy olyan világba, ahol a túlfogyasztás vadhajtásait lenyesegettük, míg a megmaradó erőforrásokkal minél több ember számára egy a mai nyugatinál egyszerűbb, de elfogadható életszínvonalat biztosítunk? Ahol a „pörgés” és a felhalmozás nem önmagáért való érték?
Végre valaki ki merte mondani az igazságot! És nem is akárki. Nem ám Béla bácsi a röjtökmuzsaji kocsmából három feles után. Maga Fazekas Sándor, vidékfejlesztési miniszter volt az, aki a nyilvánosság előtt elsőként leplezte le a gonosz ballibek akác-összeesküvését.
A faktoidok áltények. A faktoid az, amiről mindenki tudja, hogy az úgy van, közben pedig nem.
Ha az ökológiai válság valóban az emberiséget fenyegető legfőbb probléma, a politika egyik
kiemelt témájának kellene lennie. Valójában ez köztudottan nincs így, legalábbis Magyarországon
bizonyosan ez a szomorú helyzet. Vajon mire volna szükség ahhoz, hogy a környezeti problémák
kiemelt politikai napirenddé váljanak, illetve ahhoz, hogy ennek nyomán az ökológiai szempontok
hatékonyan érvényesülhessenek a politikai döntéshozatalban?
Igaz, a gyepgazdálkodás több adminisztrációval, utánajárással jár, nagyobb gazdálkodási tudást feltételez – azt ugyanis senki nem vitatja, hogy a legkevesebb földhasználati szakértelmet és területgondozást valóban az akácos igényli. Ezért is kedvelik annyira a termőföldszerzésre rövidtávon megtérülő beruházásként tekintő (ezt elváró) tulajdonosok, akiknek gyakran semmi köze a helyben élő gazdálkodókhoz.
Az energiaültetvényeken azonban olyan felfokozott produkciójú növénytermesztés zajlik, ami egy meglehetősen lassan megújuló környezeti erőforrás, a talaj termőképességének gyors elhasználásán alapul, hosszútávon egyáltalán nem fenntartható módon.
Minden lehetséges felhasználási területet együttesen figyelembe véve, nem produkál értékesebb faanyagot, mint erdeink őshonos, állományalkotó, tömegben nevelhető, minőségi faanyagot szolgáltató keményfái: a kocsányos és kocsánytalan tölgy